BÚS MONOLÓG EGY ARCKÉP ELÕTT

Búsrajzú férfi-portré
Néz le reám a falról.
Rémlik, hogy ismerõs:
Tükrökbõl ismerõsöm,
Kék tükrökbõl, amelyek
Vizek hátán csillantak,
Mikor hidakon álltam
S a mély vizekbe láttam
Szomorú sok-sok õszön.

Ó ismerõs bús homlok,
Nagy tervek büszke dombja,
Nagy tervek síri dombja,
Kezem sokszor simított.
Kezem de sokszor is vert,
Míg gyászrakongó órán
Halottlepõ lepellel
Jártak fel sírjaikból
Régi vágyak és titkok.

Ó ismerõs szemek,
Sötétek, messze nézõk,
Mindig távolba nézõk,
Közelben mit se látók:
Az én szemeim vagytok,
Ködben is rózsát érzõk,
Míg más ölébe hullik
Az ért gyümölcs s a teljes
Virág, a legvirágzóbb.

Én ajkam, kacagónak
Mért nem festett a mester!
Hiszen kacagni oly jó
Magunkat bátran fentrûl,
Vagy megátkozni szörnyen!
(Hol láthatott igaznak,
Hogy átkozódó ajkam
Egy bús ecset vonásán
Fáradt mosolyra ferdül?)

Én ajkam, de igaz vagy:
Ó nem érdemes immár
Kacagni, átkozódni,
És sírni sem titokban.
Egy-két csók s dal talán még,
Amit ez ajkak várnak,
És azután, jó mester,
A képed vallja csak, hogy
Valaha én is voltam.

ÉLET SZERETÕJE

Rossz szerelem ez a miénk
S aligha még rózsát fakasszon.
Mert dölyfös és kegyetlen volt
Hozzám mindig Élet-kisasszony.

Tékozlóan osztotta csókját
Mindig másnak és mindent másnak,
Nekem bolondnak nem maradt
Csak a megbánás és bocsánat.

S már így lesz. Igy lesz: dus ölén
Senki gazok vigan turkálnak.
Szivem veri az indulót
Halálig már a céda bálnak.

Élet-kisasszony, kõszivû,
Nem látja meg már esdõ arcom
És csókja nélkül hullok el
Ezen a csuf, halálos harcon.