BOLYONGÁS

Bolyongtam elhagyott csapáson.
Hang nem zavarta álmodásom.
Ha jöttek is ott szembe vélem,
Egy hang szólt szivem belsejében:
Csak menj feléjük, te szegény beteg,
        Azok is olyan
Szomorú, szótlan, csöndes emberek.

Megálltam egy füves tisztáson,
De szerte rebbent mind az álom.
Hangos kacaj csendült elébem
S a hang szólt szivem belsejében:
Ne menj te arra, szomorú ember!
        S más útra tértem
Még szomorúbban, még csöndesebben.

SZOMORÚSÁG

Én hozzám is beköszöntött
Az elsõ vig napsugár.
Kiváncsi tán, hogy mit csinál
Ez a fakó, bús madár.

Fényt derit a szürkeségbe,
Csillog, villog, csalogat –
Úgy szeretné földeritni
Búbánatos arcomat.

Maradj csak kint, jó napsugár,
Hirdesd másnak a tavaszt –
Bús szivembe ragyogásod
Jókedvet már nem fakaszt.

Elkomorul a kis sugár,
Rezeg, rezeg kínosan –
És a függöny nyilásán át
Szomorúan eloson.

Aztán újra rám borul a
Fojtó, árnyas szürkeség –
És a tavaszt ugy várom már,
Mint aggastyán a mesét…

CSEND

Csend. Nem zavarja semmi sem.
Árnyék suhan a kék vizen.
Bús gondolat – tévedt madár –
        Rajzolta röptiben.

Bús gondolat, mely újra visszatér,
Bús gondolat, mely elgyötör, kisér:
Örök hajszában élve élni,
        Harcolni semmiért.

Célt, célt, teremtõ Istenem!
Célt, célt, mely ihlet, tûzz nekem.
Ne kóboroljak ebként utamon,
        Megtörten, hitlenen.

Mondd: gyûrû vagyok a vizen,
Mely célodat tovább viszem
S a messze ködlõ végtelenben
        Eloszlik – semmi sem.

Mondd: por vagyok, mit szél vihet,
Por, melybõl trónod építed.
De mondd! A lelkes porszem
        Kér – önts belé hitet.

Csend. Nem zavarja semmi sem.
Csillagfény reszket a vizen.
Isten – lényednek egy sugára –
        Te vagy a cél, hiszem!

RÓZSALEVELEK

Ki néz reátok résztvevõen,
Ki ejt könnyet felettetek –
Tûzõ napon, jeges esõben
Kifakult rózsalevelek?

A levegõég harmatcseppje
Fel nem üdit már titeket –
Hisz nem ragyoghat kebletekbe,
Kifakult, árva levelek…

Falánk bogár, a méhe, lepke
Mért sirdogálna értetek?
Hogy õsz borult a kikeletre?
S fakultok rózsalevelek?

Fényben, örömben átaléltek
Egy csillogó nyárt veletek –
Bús szánalmat most mit reméltek,
Kifakult, ócska levelek?

Kinyilástokra nóta zengett,
Megittasult a kikelet.
Ki fog most is dalolni nektek,
Szegény kifakult levelek?

Elég volt fénybõl, virulásból –
Mit bánt, hogy elfelejtenek?
A csönd legjobb halotti fátyol –
Megvéd kinosabb elmulástól
Tört szivet, – fakó levelet…