ÁLMOK ASSZONYA

Ki vagy, honnan jössz, szép, sápadt asszony,
Kivel búsálmú, télálmú éjek
Asszonykeresõ lázak után
Telerajzolták a nagy sötétet…
Álmok asszonya, ki vagy? honnan jössz?

Síró, kis nóták téged idéztek?
Ha rám hull kékes, nagy hajad árnya,
Nyilik a lelkem, nyilik az ajkam
Nagy, sose gondolt melódiákra…
Babonás dalok hozója, ki vagy?

Oly busan jössz… jársz…, lépsz a szivemre…
Lábad nyomára könnyek peregnek.
Tied a nótám, a kacagásom.
Ki vagy? Honnan jössz? Nem baj! Szeretlek.
Ha a halál vagy, jobban szeretlek.

ASSZONYSZÍV

Kicsi asszonyszív, törékeny játék,
Ha a kezembe fognálak egyszer,
De rosszul járnál, de rosszul járnék.

                       *

Becézõ, búgó, halk gügyögésre,
Mesemondásra durva az ajkam,
És szomorú a szemem nézése.

Sírás tör ott fel, csuklón, rekedten,
Ahol én járok, ahol szeretnek,
Temetõs, rontó, mérges a kedvem.

Asszonyijesztõ, fekete este,
Mikor gyermek sír s koporsót érez,
Nekem barátom, téged ijesztne.

Én a magam nagy álmát virrasztom,
Asztalom sarkán koponya nevet:
»Te és egy asszony? Te és egy asszony?

Ezer rontástól ha meg is véded,
De magad ellen, csúf szived ellen,
Rontásod ellen ki védené meg?«

                       *

Kicsi asszonyszív, törékeny játék,
Ha a kezembe fognálak egyszer,
De rosszul járnál, de rosszul járnék.

DON JUAN VÉGRENDELETE.

Asszonysimitó két sötét szemem
Akkor majd meg se rebben.
Pedig asszonyok suhognak, súgnak,
Sírnak a közelemben.

Mind eljön, aki egykor szeretett
S kit én szerettem volna.
Ó kín, hogy akkor fel nem ülhetek
S nem szólhatok korholva:

»Szép asszonyok, a ravatalomat
Könnyes virág ne lepje.
Ki itt fekszik, az asszonyrikatást
Éltében sem szerette.

Vig asszonypajtás, nótás szeretõ
Volt ideálja néki.
Élni tanított szépen és vígan.
Maga nem tudott élni.

Szép asszonyok, a ravatalomtól
Kiki szeretni menjen.
És sirjon értem boldog könyût
Mámoros szerelemben.

Bús asszony gyásza sosem igazabb
S nem gyászoltabb a régi,
Minthogyha csókját az uj szeretõk
Csókjában újra éli.

Szeressetek. Én piros ajkam
Feltámad minden csókban.
S élek asszonyok csókos ajakán
Örökre koporsótlan.«

ÜZENET A KÁLYHASUTBA

Csak sohase fájjon tinéktek
Az én furcsa, dacos fejem.
Hogy merre nézzek, hova lépjek:
Majd csak én kémlelem.

A kályhasutból, vagy ahová
Jósorsotok beültetett,
Az én esés-keléseimen
Ti csak nevessetek.

Jól vetve a fejetek alja
S emésztetek. Mi kell tovább?
Mért mocskoljátok hát örömmel
A hegyjárók nyomát?

Engem napközel, bús magasság
Ragad, vezet sziklás úton.
Dalokat élõ dal bolondja:
Kinek fáj, ha bukom.

Kell, hogy nap-napra érütését
Számlálja itten mindenegy?
Lassan pusztulni el vagy gyorsan
Nem egyre megy?

Kislány, szakítsd le azt a pártát.
Kérõ jön: add oda magad!
Búbánat, asszonykönny, csalódás
Utánam nem marad.

A hegytetõn tüzek lobognak,
Pihenhet, ki felérkezett.
De addig – dalolok, mosolygok,
Vágyok és érezek.

Ha dalt hallotok, zengõt, méltót,
S hallga csak! én mondom a dalt,
Gondoljátok: valaki fent jár,
S magasba tart.

S ha dalt hallotok, sirót, törtet,
S hallga! én mondom komoran:
Gondoljátok: felfele indult
S most lerohan.

Gondoljátok… ej, mit bánom én,
Mit gondolnak rozsdás agyak?
A kályhasut nem prófétaház –
S engem szólitanak.

Megyek… Hát ne fájjon tinéktek
Az én fejem egy percre sem.
Koszorúsan vagy összetörten –
Mindegy – az én fejem!

MEGJÖTTEM.

Megjöttem. Lásd, nem rosszkedvû utas,
Aki virággal lép be szõnyegedre.
Az ut pora csak arcom verte, lepte,
S szomjas vagyok. Ma mámorral itass!

Törüld le s csókold büszke homlokom.
Mitõl remegsz?… Vér? Eh kis hajsza volt…
Virágot hoztam, édes, nézd, szagold!
Nász kezdetén ki sir a harcokon?

Fattyú dicsekszik. Csókolj és ne kérdezz.
Hát… a rabtartó kõvel hajigált.
Nem fáj már, nem. A vánkosunk csináld.
Nászunk kezdõdik, te édes, te édes.

Igy… igy… ölelj! Ha álomba csókollak,
Bársonykarod úgyis lefejtem én,
És nem lel nálad a hasadó holnap.

Mert míg rabszolga sir, nyög e világon,
Szeretõd könnyes, fekete szemén
Égõ tüzes kin a csók és az álom.