Hirdetés

Az öröm tündérsége

3 perc olvasás

Az öröm tündérsége – Fazekas Mihály

Egy szép nyári estvén, csak naplement tájba
     Még környékünk szinte nem borult homályba,
Még a természetnek lángszínű bársonyja,
     Amellyel elnyugvó napunkat bevonja,
Mutatta mennyei pompával terjedve,
     Milyen nagy méltóság légyen vele fedve;
Még kevés csillagok tudtak erőlködni,
     A napnak súgára alól kivergődni;
Még az apróbbakat, bár magát elvonta,
     Hosszan utána nyúlt fénnyével bévonta:
Midőn gyepágyamról néztem fél-könyéken
     E szép változást a szunnyadó környéken.
Mint a szivem, csendes vólt a levegő is,
     A nap után bámult tán még a szellő is.
A diszhármóniás békák piánója,
     A taktusra zúgó malom zubogója,
Vízibika, buggyok, füttyök, hápogások,
     A pittyet cifrázó fürj-palattyolások,
Egy panasszát nyújtó kis fülemülének
     Hangszálai között amint őgyelgének,
Az elfáradt erőt nyugvásra rengették
     És a higgadt elmét andalgóvá tették.
Álmélkodva néztem e nagy játékszínbe,
     Hogy a bölcs természet mennyiféle színbe
Hordja fel játékát a néző elébe,
     S hányféle hangokkal zengedez fülébe.
Nemem méltóságát egészen érzettem,
     Látván, hogy e mind ő érte van, s érettem,
Érzém, mely nagy lelkem állattársim felett,
     Kikbe ily bölcset a fő bölcs nem lehellett.
Mi tudunk az égitestek közé menni,
     A láthatatlanból megláthatót tenni,
Útját, messzeségét, nagyságát vizsgáljuk,
     S a nagy természetet keresztül bujkáljuk.
Ez érzés felséges vóltával megtelvén,
     S gyepágyamról mint egy kis isten felkelvén
Mennyezete alá mentem fás kertemnek,
     És ott szabad folyást engedtem eszemnek,
Mely a nyughatatlan vizsgálás szárnyain
     Túlszállt a halandó látás határain,
S a nagy mindenségnek már csaknem felette,
     Lengvén, kis lakhellyét el is felejtette,
Már örök végzés szent kabinetjába
     Csaknem belenézett az egek titkába.
Ily kis istenségnél főbb méltóságomba
     Az elbújt Ámeli ugrik a nyakamba,
Csókot ígér, csak ne duzzogjak játékán,
     S virágokat szór bé ingem hasítékán,
Azzal friss forgással a fák közt eltűnik,
     S onnan is virágot szórni rám nem szűnik,
Most sehol se látom, majd elémbe lebben,
     Senkivel se játszott még a zefír szebben,
Egyszer amint lopva hátam megé kerül,
     Gyorsan megfordulok, s kezem közé kerül,
Már kikapni magát gyengén igyekezi,
     Orcáját és mejjét rosszul védelmezi,
Szám és kezem veri, de nem nagy erővel,
     És azt is többnyire csak a keszkenővel.
Igy hancúzván, mikor álmomba se vélem,
     Megbotlok, eldűlök s ő is eldűl véllem,
S a zöld gyepen amint öszvebúnyolódtunk,
     Látta az esthajnal, miként csókolódtunk,
De a “Lóra! Lóra” zajra felugrottam,
     Mi a patvar! hát én ezt mind csak álmodtam?


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!