Szegény Don Kihot
Szegény Don Kihot – Dsida Jenő
Nyomán a bágyadt alkonyati fénynek
feltámadnak a rég átélt regények.
Latin órán, régen, mint kisdiák,
pad alatt böngészett tragédiák.
És most szomorú, borús alkonyatkor
felpanaszlom, hogy másként hittem akkor.
Hogy fáj most ez a néma, terhes ég,
ez a harcos, unalmas szürkeség.
Lennék sötét hős, vagy gőgös, vidám:
Gróf Monte Christo, vagy Berend Iván.
Kit a Sors végül örömre is rávitt:
Szökött Gulliver, vagy Copperfield Dávid.
Csinos herceg, ki kéktoronyba tér,
s akit megölel forrón Hattyuvér.
Antonius, ki csak csókban erős,
vagy hitpáncélos szigetvári hős.
Romeo, akit vár az égi nász,
vagy az a szegény, bolond Árnyhalász.
Álmokban úszom, bízva boldogan:
a vágynak olyan édes íze van,
csámcsogom, mint jó puha kenyeret,
– s közben az eső halkan megered.
Míg gyors ütemben kalapomra koppan,
összesúgnak az akácok titokban:
Mindig, mindig szélmalmokkal vivott
s nagyon megunta szegény Don Kihot.
Szatmár, 1927