Hirdetés

Sötétség

1 perc olvasás

Sötétség – Dsida Jenő

Hervadó hegedű, magábanéző
jácint, égrefutó, sovány sikoltás.
Isten, mennyi nehéz, fájó dolog közt
jársz, keresve a régi boldog embert…
Lásd, babrálgatok itt a bánatommal,
néha öntözöm és olykor mosolygok.
Úgyis elmúlik – ó, a néma fegyver
lassan föl-fölemelt s megint lehulló
torkát eltömi már a barna rozsda.
Tóba nézek, a mély varázstükörbe:
régi napjaim ülnek ott magukban
s édes hullaszagot lehelnek. Ócska
nyakkendőmön a kedves könnye reszket,
éjszakámban egyetlen, árva csillag,
ékkő, mely legurul s a tóba tűnik.
Rémet lát a fehér, magábanéző
jácint, holt hegedű homályba sóhajt…
Minden búteli dalt be kell fejezni:
nem vígasztal a szó, a régi gyermek
rőt rakéta merész, magasra pukkant
pompájára nem is nagyon figyel már.
Játékostora eltört. Furcsa angyal
száll fölötte borongva és suhogva,
s ő csak áll a viharszagú sötétben…

1930



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!