Névtelen vágy

Névtelen vágy – Dsida Jenő

Szép lenne:
ha a költőnek lenne egy homályos kertje,
melyet nem fog körül semmilyen kerítés,
szürke ködökben foszlanék négy határa…
és a közepén állna egy sokablakos kastély.

A nagy kertben sétálna a költő
széles, nagykarimájú kalapjában
és széltől lobogtatott, kerek, fekete köpenyében,
számolva a két keze ujján, hogy meddig élt.

Ősszel, mikor puha szőnyeget szőnek
a suttogó fák zizegve-hulló sárga levelei,
kampós botjával maga előtt kaparászna,
hogy előtte, utána zörögjön a süppedő avar.

Megállna az alkonyati hűvösben.
Rádőlne a tóparti szomorufűzfák hallgató törzsére:
kilesni a mélységes csend titkát
és ritmustalan sorokba dalolná másnap,
harmadnap egyedül, csendesen, egymagának…

A kastély ablakából pedig örökkön-örökké
két tágranyílt szem kisérné minden léptét,
s ha nagyon messzire talál elkalandozni,
mindig lenne, aki könnyezve félti:
hátha elmegy és nem tér többé vissza!…

Szatmár, 1925. július 11-én