Hirdetés

Ifjú leány a halálos ágyon

2 perc olvasás

Ifjú leány a halálos ágyon – Dsida Jenő

Amint a rab ajkán felsír a dallam
És könnypanaszával az égre fakad,
Amint a folyó nyög az éji viharban,
Úgy zengem el én is a végdalomat.

Fehér liliomnak hervad a szirma,
Hiába zokogja, hogy élni akar,
Előbb erejét ki a nap heve szívja,
Majd földre tiporja a jégzivatar.

A sors keze rám is eképpen ütött le,
Ó, én vagyok, én ez a tört liliom!
Ágyam szomorú párnáira dőlve,
Úgy fáj a szivem, mikor elbucsuzom.

Felettem aranyzuhatagban a szent ég,
Köröttem az édes, a játszi sugár,
Trilláz a pacsirta, keringnek a lepkék –
És engem a sírgödör éjjele vár.

Fáj halni szivünkben az ifjui vággyal,
Ha földet, eget tavasz illata tölt,
Ha súgja virág és zengi madárdal,
Hogy isteni élni, hogy édes a föld.

Haljon meg a vén, kire átok a holnap,
Ki visszasiratja a múlt örömét,
Haljon meg a láncai közt zokogó rab,
Haljon meg a törtszivü emberiség;

De én! ki tavaszra, ki élni születtem,
Mint illatozó üde rózsafa-gally,
És most ölel át szüzi, tiszta szerelmem,
És most fed először a csókjaival!

…Mint sárga levélke, ha sárba hanyatlik.
Ha szél dühe tépi le ősz idején; –
Ah! szép rövid életem, íme, kialszik,
És sírba pihen le sok ifju remény.



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!