A szerelem éneke
A szerelem éneke – Dsida Jenő
A MENYASSZONY:
Immáron szinte aludtam,
de lelkem még nem aludt.
Most szeretőm szava szólít,
ő zörgeti künt a kaput:
– Húgom, gyönyörűm, jegyesem,
galambom, szép jegyesem,
nyisd meg előttem a házat!
Harmattól gyöngyös a fürtöm,
az éjszaka harmata áztat.
Feleltem én neki, mondván:
– Nincs rajtam semmi lepel,
mezítelenül vagyok íme,
és most öltözzem-e fel?
Megmostam lábaimat,
friss vízben lábaimat
és most a porondra tiporva
szennyezzem-e újra be őket,
újra keverjem-e porba?
Benyúlt, motozott a nyiláson
mely ajtómon vagyon.
Fölgerjedt érte a bensőm,
megindult rajta nagyon.
Serkentem nyitni neki,
ajtómat nyitni neki:
jöjjön be szegény valahára!
Ujjamról folyt vala mirrha,
csepegett a kilincsre s a zárra.
Sarkig megtártam az ajtót,
és vártam rá odabent.
De elfordult vala tőlem
és szótalanul tovament.
Én lelkem könnyre fakadt,
keserves könnyre fakadt:
kerestem és nyoma nem volt,
nevét kiabáltam ezerszer
és szava, válasza nem volt.
Megleltek engem az őrök,
kik őrzik a kőfalakat,
megfogtak engem az őrök
s megvertek a kőfal alatt,
ütöttek a fegyveresek
dühödten, a fegyveresek,
kik járják körbe a várost,
köntösömet lecibálták:
jaj, merre megyek, hova már most?
Város leányai, kérve
kérlek mindannyitokat,
Jeruzsálem szűzei, kérve
kérlek mindannyitokat:
Ha drága szerelmesemet
látjátok, kedvesemet,
mondjátok meg neki szembe,
az ő betegje vagyok csak
s beléhalok a szerelembe.
LEÁNYOK KARA:
Beszélj,
tündökletes asszony,
ó, asszonyok éke,
beszélj!
Különb-e talán
jegyesed, mint
más jegyesek,
hogy bánatod
ekkora mély,
s így elhagy a béke?
Különb-e szerelmed
más szeretőknél,
hogy minket ilyen túl
megkönyörögsz,
ó, asszonyok éke?!
A MENYASSZONY:
Ő: mint a rózsa, pirosló
és mint a rózsa, fehér,
kitűnik ő tízezer közt,
mindenkivel felér,
homloka tiszta arany,
választott drága arany,
a nap sugarára hasonló,
fodor haja éjfeketén
villog, akárcsak a holló.
Az ő szeme, mint vízerecske
partján puha, tiszta galamb,
mint friss tejben fürödöző
szépszínű, tiszta galamb.
Orcája: selyemsima, lágy,
és dús balzsamfüves ágy,
telistele jószagú sarjjal.
Ajka: húsos liliom,
csordultig mirrha-olajjal.
Az ő keze: henger aranyból
s rajta topáz-berakás.
Teste: zafír s elefántcsont,
domború csontfaragás,
két márványoszlop a láb
s arany oszlop-alapzat alább,
hogy rajtok biztosan állna.
Szálas termete: cédrus,
magasba-szökő, sima pálma.
Tekintete, mint a Libanon
és szája, ha csókja becéz,
édes akár a meleg tej
és ínyje, akárcsak a méz.
Ily édes az én szeretőm,
ily ékes az én szeretőm,
akit szavaim tovaűztek.
Ilyen ő, ilyen ő, ilyen ő,
lányok, jeruzsálemi szűzek.
LEÁNYOK KARA:
Beszélj;
tündökletes asszony,
ó, asszonyok éke,
beszélj!
Szép jegyesed
hova fordult,
merre terelte
az éj?
Merre vagyon
neki otthona,
házavidéke?
Hadd kutatunk
veled érte, amíg
föl nem leled,
asszonyok éke!
A MENYASSZONY:
Kertjébe vonult bizonyára
s ott várja, hogy én keresem,
balzsamfüves ágyai közt jár
az én szeretőm, jegyesem.
Szerelmesemé vagyok én
s ő az enyém. Jegyesem,
ki bolyong a mezőn, a vadonban,
legeltet a dús liliom közt
és dúslakodik liliomban.
1934