Hirdetés

A költő

2 perc olvasás

A költő – Dsida Jenő

          Kabátgallérja nyakába tűrve… Fütyül a szél, fütyül ő maga
is… A szélben a végtelenség fütyöl – belőle a szegénység fütyöl…
Sápadtan megy hazafelé, a szerkesztőségből, hajnali órán. Most – meleg
szoba, benne asszony, aki vár és kályha, amely tüzes… Most hosszú
álom, amelytől friss lesz az izom, tiszta lesz a szem és könnyű a
szív. S amint eszébe jut, hogy most hazatér, még jobban didereg a
költő. Hideg szoba, legyűrt ágy, sötét kemence.

          Lassan megy a költő az utcán… – a rendőr szalutál, az egyetlen
lény, aki ismeri őt és melegséggel szembeköszönti – egy kocsiból két
ittas gavallér kurjant a költő után… A költőnek eszébe jut: “Lám,
ezek erővel sötétítik el eszüket, míg nekem örökké ébernek kell
maradnom” – és megy és egy holtat visz magával, aki éli az ő életét.

          Hazaér. S amint be akar lépni kapuján – egy kutya ugrik elébe. A
kutya a költőre néz, a költő a kutyára néz. Megértik egymást: A kutya
nem szalad el. Meghemperűl a hóban. S a költő megsimogatja a kutyát és
int neki,

          Belép a szobába. A kutya utána. A kutya és a költő az ágyba
feküsznek. A kutya odadörgöli orrát a költő hideg kezéhez, a költő nem
üti meg, kenyérhéjat hajít neki.

          Ismét kocsi halad el az ablak alatt – ugyanaz a hang, ugyanazok
a gavallérok, de hangjukkal együtt kacag egy asszonyi hang.

          – Ó, asszony, asszony, jó meleg… Meleg ágy. Selyemruha.
Meleg… Gazdagság.

          S a költő szeméből folynak a könnyek és halkan szól, mialatt
ujjai végigsiklanak a kutya fején:

          – Aludj, kutyus, aludj!



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!