A halál hét dala

A halál hét dala – Dsida Jenő

Kéklőn alkonyul a tavasz. A szívó fák alatt,
estben és pusztulásban valami sötét járkál,
fülel a rigó szelíd panaszára.
Hallgatva jön meg az éj: vérző vad,
lassan a dombra hanyatlik.

Virágzó almaág ring-leng a nyirkos levegőben,
ezüstén oldódik szét az elnyelt Dolog,
elhal az éjlő szemekből. – Hulló csillagok.
A gyermekség szelíd dala.

Az Alvó megjelent s leszállt a sötét rengetegbe,
kék forrás zuhogott a mélyben,
hogy halvány pilláit
halkan hóarcára emelte ő.

S a Hold vörös vadra vadászott,
barlangjából kizavarta,
s az asszonyok sötét sírása sóhajba halt.

Kezét sugárzón emelte csillagához
a fehér Idegen;
a roskatag házból tovament egy hallgatag halott.

Ó, az Ember rothadt alakja, hideg fémekből összetákolt
elsüllyedt erdők borzalma, éjszakája,
perzselő állati vadság.
Szélcsend a lelken.

Ő fekete csónakon suhant a villódzó habokon lefelé,
bíborcsillagokkal tele és a kizöldült ág
békésen omlott reá. –
Mák az ezüstös fellegekből.