Hirdetés
Hirdetés

Zsugori uram

Zsugori uram – Csokonai Vitéz Mihály

Esmérek én egy vént. – Ki az: – Neve nincsen:
     Régen eladta már aztat is a
kincsen;
Sõt míg bírt is véle, magában tartotta,
     Mert mondani másnak ingyen
sajnállotta. –
Hol lakik? – Ott látszik, ama kapu megett,
     Egy ház, melyet náddal
önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
     De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
     S elméjébe mindég a drágaság
forog.
Ûl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
     Tisztelvén a Mammont örök
áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
     Mérget kedveltetõ kincseibõl
kever.
Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
     Mint aranyára vert királyok
képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
     Amelyrõl minden húst a párka
lerága.

Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
     Mért nem adhatja az áert
árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
     Nyögve kárhoztatja szörnyû
pazérlását.
Gyász idõk! – így kiált, vádolván az eget, –
     Lám, csak egy rövid nap mennyit
elveszteget
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
     Mégis kilencven pénzt adtam ki
hiába.
Azonba mely szörnyû károm következe: –
     Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik
keze –
Mely szörnyû kár! egy szél pénzem elrablotta,
     Lantornás ablakom ketté
szakasztotta! –
Úgy tûnõdik; s talám azt is sajnálja õ,
     Hogy a versbe ingyen s potomra
jött elõ.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!