Újesztendei gondolatok

     Óh idõ, futós idõ!
Esztendeink sasszárnyadon repûlnek;
     Vissza hozzánk egy se jõ,
Mind a setét kaósz ölébe dûlnek.

     Óh idõ, te egy egész!
Nincsen neked sem kezdeted, se véged;
     És csupán a véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.

     Téged szûlt-é a világ?
Vagy a világot is te szûlted éppen?
     Mert ha csak nincs napvilág,
Nem mérhetünk idõt mi semmiképpen.

     Hátha tõled, óh idõ!
Te aki mindenünket öszverontod,
     A nap is holtszénre fõ?
És láncodat magad zavarba bontod?

     Mert, ihol lám, mindenek,
Bár bírtanak szépséggel és erõvel,
     Változást szenvedtenek,
Vagy semmiségbe mentek õk idõvel.

     Lám az ég forgása is
Idõvel újabb változásba lészen,
     Lám a csillagokba is
Ki most derûl, ki béborúl egészen.

     Hát de mennyit szenvedett
Már ekkorig fõldünknek állapatja,
     Hogyha a feldûlyedett
Tenger, vagy Etna lángja szántogatja?

     Sok faluk határain
Ma delfinek cicáznak a vizekben,
     S a csigáknak házain
Most zergenyáj ugrándoz az hegyekben.

     Sok merõfõld már sziget,
Sok võlgyek a nagy bércekig dagadtak,
     És ahol hegy volt s liget,
Fenéktelen sós tengerek fakadtak.

     Így teszel te, óh idõ!
A nemzetek forgó enyészetével:
     Most az egyik nagyra nõ,
S a másik elmúlik saját nevével.

     A vitézlõ Pártusok
Régólta szolgaság alá kerûltek:
     S a bozontos Gallusok
Ma már a hérósok sorába ûltek.

     Már ma ökrök szántanak,
Hol Trója, a világ csudája állott:
     És ahol szántottanak,
Most London, a világ csudája áll ott.

     Óh, ha a nagy nemzetek
Sorsán hatalmad így elõmutattad:
     Hát mi, gyarló szerzetek,
Mit várhatunk – mit várhatunk miattad?

     Gyermek-, ifjú-, vén-korunk,
A bú, öröm s a jó, gonosz szerencse,
     Ép, beteg voltunk, s torunk
Kezedbe van, hogy jöttödet jelentse.

     Futsz te, nem vársz senkit is,
Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál.
     Ím, te, míg ezt mondtam is,
Öt-hat parányi perceken kimúlál.

     Nem lehet jelenvaló,
Csak múlt a jövendõ pont lehet tebenned;
     És miként a puszta szó
Repten-repûl, úgy kell veszõbe menned.

     Így repûlt el tõlem is
Sok kedves esztendõm sebes-haladva;
     S meglehet, hogy nékem is
A véghatár ma is ki lészen adva.

     Úgyse volnék már gyerek;
Négyszer hat esztendõt eléldegéltem,
     S eszerént az emberek
Szûk életének harmadáig éltem.

     Vajha már – ha több nem is –
Mindegyik esztendõre jutna benne
     Egy – csak egy órácska is,
Amely az érdem oszlopára menne.

     Kész vagyok meghalni – kész,
Csak ezt tegyék síromnak a kövére:
     ÚTAS! ITT FEKSZIK VITÉZ.
EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE. –

     Ámde hogyha oly nemes
Szép tettek életembe nem tetéznek,
     Hogy halála érdemes
Légyen dicsõitésre még Vitéznek:

     Semmi, csak te, óh Lilim!
Te, akiért az életet szerettem,
     Csak te légy, Lillám, enyím:
Mindég fogom becsûlni, hogy születtem.

     És mivelhogy a napok
Elseprik a legédesebb idõket:
     Míg az ifjú hónapok
Virítnak, el ne is veszessük õket.

     Elfut a nyájas tavasz,
A bársonyos hajnalra gyászköd árad,
     A kinyílt jácint elasz,
A rózsaszál egy délbe is kiszárad:

     Így az ifjúság maga
Majd elrepûl vidor tekintetedrõl,
     És az Ámor csillaga
Eltûnik ám kacsingató szemedrõl.

     Akkor, ah! rózsáid is
Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni,
     Akkor érzõ szíved is,
Ah, nem tud úgy örûlni és szeretni.

     Én is akkor csak hideg
Vérrel barátkozom, hideg Lilimmal,
     Úgy napolván, mint rideg
Vén pelikán, ifjú daljaimmal.

     Míg tehát az lenne még,
A szép idõt, óh Lilla! meg ne vessük.
     Míg az élet lángja ég,
Egymást viszontöröm között szeressük.

     És ha semmi érdemem
Nem fog fejemre zõld babért tetetni,
     Semmi sem! mind semmi sem!
Csak hogy te, Lilla! meg ne szûnj szeretni.

     Híremet s nagy voltomat
Ne trombitálják messzi tartományok,
     Más ne tudja síromat:
Te hints virágot arra s a leányok.