Tanítványaitól búcsúzik

Nemes szívû nevendékek! kiket forrón szeretek,
     Miolta megesmertetett a poézis
veletek.
Óh, legkedvesebb barátim! beh édesen képzelem,
     Mi örömmel sétáltatok tavaly a
Tempén velem.
Mely jól esett, ha játszodva lépvén utánam nyomba,
     Kis koszorúkat raktatok
tiszteletûl markomba.
Ah, olvastam orcátokon azt a hév indúlatot,
     Melyet az igaz szeretet azokba
lobbantatott.
Viszontvaló szívességem, amint megérdemlétek,
     E valódi szívességgel halmazva
megnyerétek.
Melynek tûze most is lángol, meg nem aludt azolta,
     Sõt tüzét a szenvedések edzõ
tüze pótolta.
Égni fog, míg el nem alszik fáklyája életemnek,
     Nevetek ragyogni közte fog
közepén szívemnek.
Rólatok jól emlékezem, már mikor megváltam is,
     Ah, ah, emlékezzetek jól,
kedvesim! énrólam is.
Bennem hív barátotoktól váltok most meg; de hiszem,
     Szerelmem veletek marad, szívemet
el nem viszem.
Örömöm lesz örömötök, szerencsém szerencsétek,
     Díszt ád nékem s tiszteletet
mindenkor a tiétek.
Ezért nemes lélek legyen bennetek, mely sem sorba
     A büszkékkel ne repdessen, sem ne
másszon a porba.
Embertársát ki szereti és híve hazájának,
     Még emellett a tudományt tartja
fõfõ javának:
A csendes megelégedés s boldogság azt vezeti,
     Ha késõ maradéktól is érdemét
tisztelteti,
Mert az áldott emberiség, a tudomány s a haza
     Még minden hív tisztelõjét
bõven megjutalmaza.
E kis intést szíveteknek táblájára írjátok,
     Hogy jövendõ futástokba legyen
Cynosurátok.
Melynek mikor rátok nézve lesznek majd bõ hasznai,
     Éledjen fel a titeket szeretõ
Csokonai.
Én elmegyek, a jóltévõ Ég vigyázzon reátok,
     Ah, szeretett, kedves lelkek,
Isten, Isten hozzátok!