Serkentés a Múzsához

Jer! magunknak fûzzünk szárnyakat,
     Hogy ama bérces kõszálakat
     Megtetézhessük azokkal,
     Láthassuk várát az ízlésnek,
     Hol a múzsák a sok elmésnek
     Fejét fûzik babérokkal.

A halhatatlanság felette
     Öröm templomát építette,
     Amelyben megholt a halál.
     Itt, ki szerette a múzsákat,
     Nevével kérkedõ táblákat
     Merõ gyémántokból talál.

A dicsõségnek trombitája
     Érdemét harsogva fúkálja
     Mindenütt a nemzeteknek;
     Ezt a hír felvévén szárnyára,
     Viszi a világ négy sarkára,
     S fülébe zengi ezeknek.

Századjai az elmúlásnak
     Általadják õtet egymásnak
     És megõrizik hûséggel;
     És mikor sírjára mutatnak,
     Örömnek könnyeit hullatnak,
     Koronázván dicsõséggel.

Népei a fagyos éjszaknak
     S kik a forró nap alatt laknak,
     Hirdetik, ki volt Homérus!
     Örömmel tapsolnak õnéki
     A Gángesnek gazdag környéki,
     Visszaekhózik Ibérus.

Vajha énreám tekintene
     Nyájas szemekkel Melpómene,
     És éneklõje lehetnék!
     Úgy mind halált, mind más
veszélyt s kárt,
     Mely a legnagyobbaknak is árt,
     Bátor lélekkel nevetnék.