Serkentés a Múzsához
Serkentés a Múzsához – Csokonai Vitéz Mihály
Jer! magunknak fûzzünk szárnyakat,
Hogy ama bérces kõszálakat
Megtetézhessük azokkal,
Láthassuk várát az ízlésnek,
Hol a múzsák a sok elmésnek
Fejét fûzik babérokkal.
A halhatatlanság felette
Öröm templomát építette,
Amelyben megholt a halál.
Itt, ki szerette a múzsákat,
Nevével kérkedõ táblákat
Merõ gyémántokból talál.
A dicsõségnek trombitája
Érdemét harsogva fúkálja
Mindenütt a nemzeteknek;
Ezt a hír felvévén szárnyára,
Viszi a világ négy sarkára,
S fülébe zengi ezeknek.
Századjai az elmúlásnak
Általadják õtet egymásnak
És megõrizik hûséggel;
És mikor sírjára mutatnak,
Örömnek könnyeit hullatnak,
Koronázván dicsõséggel.
Népei a fagyos éjszaknak
S kik a forró nap alatt laknak,
Hirdetik, ki volt Homérus!
Örömmel tapsolnak õnéki
A Gángesnek gazdag környéki,
Visszaekhózik Ibérus.
Vajha énreám tekintene
Nyájas szemekkel Melpómene,
És éneklõje lehetnék!
Úgy mind halált, mind más
veszélyt s kárt,
Mely a legnagyobbaknak is árt,
Bátor lélekkel nevetnék.