Rhédey Lajos úrhoz

Magyar fejedelmink nagyságos gyermeke,
     Lelkestõl-testestõl a virtus
remeke
Ízlés terjesztõje, tudomány barátja,
     Királynak, nemzetnek egyaránt
sajátja,
Te, kit a szerencse jó és rossz idõbe
     Nagynak látván, fél már venni
üldözõbe,
Kinek Festeticshez úgy von természete,
     Mint azon centrumnak kisebb
kerûlete
Rhédey! ha munkás elméd kinyúgodott,
     Halld meg, egy poéta rólad mit
álmodott.

A sáfrányozott ég már gyengén pirúla
     S a homály és álom egyaránt
hígúla,
Tisztább s igazándibb képecskék valának,
     Amelyek elméink körûl
zsibongának,
Már kezdtük, de gyengén, a terhet érezni,
     Mely a feljött nappal szokott
ránk érkezni:
Midõn úgy képzettem a nyugvás ölében,
     Mintha lettem volna Tempe
mezejében,
S ott a téli estvék hosszas únalmában,
     Magánosságomnak nádas
hajlékában
Olvasnám vak sorsát az emberi fajnak,
     Ropogó lángjánál holmi száraz
gallynak.
Egyszer csak elõmbe tûnik bámúltomban
     Hazám Géniussa háromszín
bársonyban.
(Felséges látomás!) szép is, bús is vala,
     Mint a szürettáji napnak egy
hajnala.
És „Mit késel, úgymond, közreadni saját
     Ifjúi elmédnek aprólék adaját?
Tedd fel bátor szívvel hazád óltárára
     Tavaszod zsengéjét, melyet régen
vára:
S hogy majd emberkorod becsesebb gyümõlcse
     Háládatosságod szaruját
megtõltse,
Siess elhullatni már a virágodat,
     Szárnyan jár az idõ. Becsûld
meg napodat.
Tudod, hogy magános fogadástételed
     A legfontosb adót fizetteti veled,
Hogy megmaradt részét világi pályádnak
     A hét magyaroknak szenteljed s
Árpádnak?
Siess a vitézek oszlopát feltenni
     S nemzetünk nevében háládatos
lenni!”
E szóra elõttem terem, mint a villám,
     Kassa fogházában rég senyvedõ
„Lillám”;
Víg Anákreonom mellette mosolyog,
     Mely a Duna partján régóta
tébolyog;
Több szüleményim is körûlte látszanak,
     Melyek a váradi bõlcsõben
ringanak;
Meglátom, magamba szállok s így felelek:
     „Nagy lélek! örömest
sietnék én velek,
De lám tõlem messze és sokfelé vagynak,
     Bajos útja van most mind sárnak,
mind fagynak,
Szekerest nem kapni, vagy pedig oly drága,
     Hogy borsos az ember
literátorsága.
Van ugyan egy könnyû római lecticám,
     Abban a Hágón is majd úgy
néznének rám,
Mint egy proconsulra, vagy no, csak póstára:
     De honnan köthessek egy derest
rúdjára?”
Még alig mondtam ki: elõttem hortyoga
     Egy karcsú paripa, csikó volt a
foga.
Serényje loboga. „Nézd, mond a Genius,
     Két szárnya van, gyors ló: ez
ama Pegazus.
E’ már a Dunának zajlódó habjain,
     A tótok bércein s a Hágó
csúcsain
Egy akaratodra könnyen általviszen,
     S a nép poétának, nem postának
hiszen.
Rhédey, ki szárnyat fûz a jó szándéknak
     S paripát ád alá nyûgnek,
haladéknak,
Rhédey kûldi ezt…” A bámúlás s öröm
     Felébreszt. Nincs semmi. Nézek,
fejem töröm.
Hát sem ló, sem álom. A munkám Váradon,
     Bécsben, Pesten, Kassán… Magam
meg a padon.
S ím, tûnõdésemben íly szók érdekelnek:
     „A két szárnyán kívûl
álmaid bételnek!”

1804. jan. 24