Hirdetés

Kifakadás

Kifakadás – Csokonai Vitéz Mihály

Biz én nem is törõdöm már,
     Akárki mit beszéljen.
     Gyakran rúgást ejt a szamár
     Becsûletes személyen,
     És jámbor is járt ott, ahol
     Egy-két irígy kuvasz csahol.

Akárki mit felõlem mond,
     Mind szél után bocsátom.
     Volt mindenkor s lesz is bolond;
     De volt s lesz is barátom.
     Béhúnyom hát fülem, szemem,
     Érzem tulajdon érdemem.

De másra mért is hallgatok?
     Szándékomból ki zár ki?
     Amint vagyok, maradhatok
     Oly ember, mint akárki;
     Ebnél külömb sok címeres;
     Akár setét, akár veres.

Ha kell, kedvem szerént eszem,
     Kottyfittyre nem szorúlok.
     Helyén van még az én eszem;
     Olytól nem is tanúlok,
     Kinek kobakja korpavár,
     S a cinke is tart tõle már.

Érzem saját jó szívemet,
     Más embernek nem vétek.
     Mégis ti, cenkek! engemet
     Szitokra felvevétek.
     Ha néha én botlottam is:
     De a ti lelketek hamis.

Más a hibában torkig ûl,
     Mégis darál felõlem;
     Bár engem a jámbor becsûl,
     Csijést teszen felõlem.
     Kurvanyja! hadd fecsegjen õ,
     Holdtõltre tán észre jõ.

[Külömben, akit már elért
     Az íly bolondos gomba,
     Hiába kûld az orvosért,
     Bohó marad s goromba.
     No hát! ki azt fel is veszi,
     Magát bolondabbá teszi.

Szelíd s nemes szívû vagyok,
     Mit gondolok paraszttal?
     Ha másnak én békét hagyok,
     Önnön hitem magasztal.
     Így éltem én, így élek is:
     Ha több bajon átmégyek is.]


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!