Két szeretõ dalja

Énekeljünk Cipriának,
     Drága kincs!
Mert ez élet-asszonyának
     Párja nincs.
Rózsa nyíl ennek nyomában,
Bársony ennek birtokában
     A bilincs.

Énekeljünk Cipriának
     Egyaránt;
Engem is nyájas fiának
     Tegze bánt,
Amiolta szép szemeddel,
Rózsaszín tekinteteddel
     Tõrbe hányt.

Énekeljük felsegítõ
     Karjait
S a szerelmek lelkesítõ
     Lángjait.
Vígadozzunk, és magunknak
Osszuk édes ajjakunknak
     Csókjait.

Óh de kincsem! a te szíved
     Ég-e még?
Úgy, miként ez a te híved
     Szíve ég?
Látom ellobbant szemedrõl,
Lángoló tekintetedrõl…
     Már elég.

Hátha engem sírom árka
     Nyelne bé:
Boldog élted, szép madárka,
     Lenne-é?
Ah, ha én elvesztenélek,
Mit csinálnék, drága lélek!
     Óh – óh – jé?

Angyalocskám! csak te bírod
     Szívemet,
Míg ölembõl puszta sírod
     Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón ölellek,
     Hívemet.

Csak te is hívedre nézzél,
     Kedvesem.
Csókra új csókot tetézzél
     Szívesen.
Így lehet hûségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
     Csendesen.

Hû galambom! kõlcsönözzünk
     Szíveket,
Szíveinkre úgy kötözzünk
     Lépeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkrõl danoljunk
     Verseket.

Szádra szám egy gerjedelmes
     Csókot ád,
Mint igaz szívem szerelmes
     Zálogát.
Jól tudom, hogy míg csak élek,
Hív leszel te ‘s, drága lélek;
     Csócsi hát!