Habozás
Habozás – Csokonai Vitéz Mihály
[Vitéz]
Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
Örömmel megválnék tõled, komor
város,
Ha menésem az övével lenne
páros.
De mely édes örömtõl kell megfosztatnom,
Ha nem lehet szép hívemmel itt múlatnom,
Ha északra lakik már õ, én meg
délre,
Ha csókokat raggatnom kell csak
levélre.
Óh,
iszonyú búcsúvétel,
Mely
egy áldott szívtõl vét el!
Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
Öszveütném sarkantyúmat,
megindúlnék,
Még e város felé háttal sem
forúlnék.
De egy égõ szívet hagyni magánosan,
Mely kivûlem beteg lenne halálosan,
Nem engedi a szövetség s a
szerelem,
Mely lángoló tûze által harcol
velem.
Óh,
milyen két szörnyû gond fõz!
Egek!
Lilla! Ah, melyik gyõz?
Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
Vígan tenném fel lantomat
szekerembe,
Ha õtet is ûltethetném az
ölembe.
De ki elõtt kell danolni már énnekem?
Egypár édes csókot kitõl nyér énekem?
Ki bíztatja Múzsám édes
mosolygással?
Ki önt belém lelket egy fél
pillantással?
Árva
Múzsa! árva író!
Óh,
lesz-é egy biztató szó?
Nem hagyom itt ezt a várost, mert nem lehet,
Mert Lillától szívem búcsút nem is vehet.
Nem mehetek; tartóztatnak szent
kötelek,
Szívem gyengébb, mint meg tudna
víni velek.
Múljatok hát, szép szándékok! maradjatok,
Ha Lillát is el kell hagynom miattatok.
Lemondok a dicsõségrõl, bár
szeretem,
Csakhogy ezen gyöngy kincsemet
megvehetem.
Õérte
megvetem mindazt,
Ami
tõle különszakaszt.
Lilla
Hagyd itt, hívem! ezt a várost, bár nehezen,
Bár szeret is szegény Lillád s könnyez ezen.
Hagyd itt! Szívem kebeledben fog
gyúladni,
A tiédnek az enyímben kell
maradni.
E hév csókban, melyet szádra ragasztottam,
Lelkem minden indúlattal kibuzgottam.
Vitéz
Vedd el te is ezt éntõlem, kegyes lélek!
Csak árnyékom megy el; magam benned élek.
Kellemes szûz!
Lilla
Ah, kedves hív!
Ketten
Ne félj: néked dobog e szív!
