Gróf Széchényi Ferenc Õ excellentiájához

Nagy lélek! te, aki fényt hintesz
     A homály vak rejtekibe
S életadó szemekkel intesz
     A nem-létel bús võlgyibe;

Te, kinek sok százan esmérjük
     Magunk között jótétedet:
Hogy kívánhat’d, hogy ne dícsérjük
     Vagy a napot, vagy tégedet?

Én ugyan, ki parancsolásod
     Szent törvényemnek esmerem,
Név szerént a te pártfogásod
     Elõbeszélni nem merem;

De e violák kilehellik,
     Ki e törpe versek magok,
Hogy a te fényedtõl díszellik
     Új életek, színek, szagok.

Rajtok képed lefestve látszik
     Hálákönnyem cseppjeibe,
Mint midõn sok apró nap játszik
     A harmatok friss gyöngyibe.

Nézd, nézd, ama kisded pacsirta
     Hogy kél fel a göröngy alól,
Eddig szárnyát, nyelvét nem bírta,
     De most repûl s vidúlva szól.

Most már maga alatt szemléli
     A pornak írígy férgeit
S a napnak örömmel beszéli
     Eláradott jótéteit.

Meleg fényed közt a jobb égben
     Önnönmagával áldozik,
S eltûnvén a kék messziségben,
     Érzéssé s hanggá változik.

Menj, kis madár, menj, szíhassad
     A felsõbb abroncsok hevét,
Csakhogy vigyázz és elhallgassad
     Gróf Széchényinek nagy nevét.