Az Otahajta

Levél egy nagyérdemû úrhoz

– – – – – – – – – – – –
Így gondolkodott magában
     Az egyûgyû Otahajta,
     Ki egykor egyet sohajta
Sorsán puszta kõsziklában.

Õ látván, hogy szûz fényében
     A nap az õ partján jön fel,
     Az õ partján enyészik el
A tengernek kék vizében:

Azt gondolta csekély ésszel,
     Hogy egy-két vad kõszirt között
     E kis szigetbe kõltözött
A világ mind az öt résszel.

Hogy annak minden forgása,
     Baja csak abban végzõdik,
     Ha a szigethez verõdik
A szomszéd tenger habzása.

Amely minthogy messze terjedt,
     Gondolta, hogy van valami
     Még arra, de nem tudja mi,
S annak tudására gerjedt…

De megúnván bõlcselkedni
     Tévelygõ gondolatival,
     Elindúlt vadtársaival
A pusztákra, gyökért szedni. –

S hát, ím, víg kiáltásokra
     Rendûl meg a sziget tája;
     S egy európai gálya
Száll pompáson a partokra,

Melynek várából végtére
     Nyájas nézéssel kilépe
     A boldogabb világ népe
E sovány sziget szélére.

A több gyáva barbarusok
     Elfutottak félelemmel:
     De ez nézi meredt szemmel,
Milyen nyájas geniusok,

Akik vele fogtak kezet,
     Kiknek szívek oly jó, oly szent,
     Rólok s hazájokról mindent
Sohajtozva elkérdezett.

E jószívû idegenek,
     Ami csak szép valójába
     És csínos Európába,
Mindent elõbeszéltenek. –

Az indus szemét könny telte;
     S mihelyt a boldog megyébe
     Hívták, – ugrott örömébe.
S barátit rendre ölelte.