Az én poézisom természete

Sírhalmok, óh köd-lepte kertek,
     Te szívborzasztó éjszaka!
     Te alvilág vakablaka!
Ti holtak, akik itt hevertek!
Ti múlandóság birtokának
          Setétes
võlgyei,
Ahol petécses fantomának
          Bóbiskolt
Hervey!

Gyászhely! melytõl lelkünk irtódzik,
     Hol minden érzésünk elhal,
     Fülünk csak csendességet hall,
Szemünk a semmitõl kapródzik,
Csak kupressz árnyékát láthatja
          A
holdnak fényinél,
Midõn azt bágyadtan ingatja
          Egy
sír-fuvallta szél.

Szörnyû környék! hová a lélek
     Ha ólomszárnyakon repûl,
     Rémûlve jár, alél, elhûl
S félholtan hátrál vissza vélek.
Szörnyû környék! kérkedj Youngoddal.
          Ki
hantodon ragyog;
Isten veled s mord ánglusoddal!
          Én
ánglus nem vagyok.

Mások siralmas énekekkel
     Bõgettessék az óboát,
     És holmi gyász-trenódiát
Ríkassanak jajos versekkel.
Én íly kedvetlen embereknek
          Nem
lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
          A
kedves estike.

Nékem inkább oly bokréta
     Árnyékozza képemet,
Melyet nyér a víg poéta,
     Múlatván a szépnemet:
Ezt a vídámabb múzsáknak
S a mosolygó gráciáknak
Fûzzék öszve rózsaszínû újjai,
Élesztgessék borba ferdett csókjai.

Nem kell kupressz, mellyel Rácint
          Tisztelé
Melpómene;
Egy kis rózsa, egy kis jácint
          Nékem
jobban illene.
     Mert ez Lillám szép szemével,
     Az pedig tekintetével
Egyezvén, mindenkor lészen tûköröm;
S így mindég új dalra késztet új öröm.

Így veszem fel víg lélekkel
          Gyengén
rezgõ lantomat;
S majd Lillám új énekekkel
          Lelkesíti
húromat,
     Míg leng a friss esti szellõ,
     S szárnyán egy nárdust lehellõ
Rózsában megszállnak a kis istenek
És mennybéli koncertecskét zengenek.

Lelkünkbõl e víg hangokkal
          Minden
únalom kivész,
Mert megédesítjük csókkal
          Ott,
hol tartós pauza lész.
     Bágyadt nótánk vég-szózatja
     A szép tájt elszunnyadtatja;
S addig andalgunk az esti hajnalon,
Míg egymás ölébe hullunk a dalon.