Az emberiség s a szeretet

     Felfogadtam száz-meg-százszor,
Nem fogok szeretni másszor;
Felfogadtam, semmi lyány
Rabbilincsre már nem hány.

     Azt mondám, bolond is voltam,
Hogy szerelmekhez hajoltam:
Azt is mondám, mind bolond,
Aki rólok le nem mond.

     Felfogadtam, hogy míg élek,
Egy asszonnyal sem beszélek;
S bár Heléna volna is,
Még sem kapnék rajta is.

     Gyûlölöm minden nemével,
Bájoló tekintetével,
Gyûlölöm! – Mind csalfa kép,
S még talán csalfább, ha szép.

     Felfogadtam mindenekre,
Rá se nézek õkemekre;
Mert mind vesztembe kerûl. –
Meg is álltam emberûl.

     Jaj, de fojtó únalommal
Bánat szálla rám egynyommal,
S a szerelmes kény helyett
Gyûlölség foglalt helyet.

     A barátság s kedv megszûnék,
Tréfa, nyájasság eltûnék;
Csak setétes gondolat
Vont körûltem gõzfalat.

     Csak rettentõ képzelések,
Csak kegyetlen érezések
Ostromolták lelkemet,
Úgy gyötörtek engemet.

     Semmi virtust nem kerestem;
Embergyûlölésbe estem,
S már egészen ellepe
Lelkestõl a sárepe.

     Már az elmém is tompúla;
És csak – csak kevésbe múla,
Hogy fejembe nem lövék. –
Mégis elmémhez jövék.

     Légyen hálá! észrevettem,
Hogy bolondgombákat ettem.
S felkiálték: „Grácia!
Megbocsáss, szép Cipria!”

     Jertek, óh angyal-személyek,
Hogy megint, mint ember, éljek!
Elvetettem pisztolom –
Szép orcátok csókolom.

     Véletek hát szívet váltok,
Szép embernék, s így kiáltok:
„Mind bolond, ki nem szeret,
Vágasson magán eret!”