Az éjnek istenihez

Te csendes éjnek királynéja,
Endímion szép barátnéja,
     Te ott a fél felhõ megett!
Ints hallgatást nárcisz pálcáddal,
S halkán nyomd pamut-hintócskáddal
     A harmattól nyirkos eget.

Te is, fõldünknek férje s bátyja,
Míg a magánosság barátja,
     Coelus! terád bámészkodik,
Tekints le milliom szemeddel
S halld meg könyörûlõ szíveddel,
     A hûség mint búslakodik.

Ti fájdalmim sokszor hallátok,
Ti aggó éjjelem tudjátok,
     Tudjátok, mért nem alszom én.
Ti láttátok, mely bús lélekkel,
Mely bágyadtan s könnyes szemekkel
     Kesergettem Lilla nevén.

Ah! A Lilla mennyei szíve,
Orcája, a kellemek míve,
     Megvarázsolta szívemet,
És bár Ámor kohában élek.
De tüzemrõl beszélni félek,
     Hogy meg ne vessen engemet.

Pedig tán nem indúlatja
A nemes lángot bészívhatja,
     Vagy, óh, vagy tán már érez is.
De hátha édes aggodalma
Más boldogabbnak a jutalma?
     Óh, félek is, reménylek is.

Ti álomhintõ istenségek!
Kiknél az éji jelenségek
     Ezer formában lengenek,
Míg öszvehajlott szempillái,
Mint a tulipánt fályolkái,
     Testvéresen szendergenek:

Kûldjetek egy képet elébe,
Ki, mint én, szíve kétségébe
     Halvány, bágyadt és hû legyen,
És egybegyûlt sohajtásomnak
Ködjébe burkolva, kínomnak
     Mélységérõl vallást tegyen.

Vallja meg könnyezõ szemekkel,
Rebegõ nyelvvel, nyílt kezekkel,
     Hogy õ szép, és én
szeretem.
Akkor tán édes nyúgalmában
Részt vévén a más fájdalmában,
     Ezt nyögi: Én is szeretem.

Óh, de tán most is álmot látok
Óh, akkor, akkor példázzátok
     Elõmbe szép bálványomat:
Ah, mert bár eddig sok kín sértett,
E kép, e mennyei kísértet
     Visszaigézi nyugtomat.