Az aratás
Az aratás – Csokonai Vitéz Mihály
Mi az oka, hogy most a dolgos Céresnek
Munkásokat széjjel zsibongva
keresnek?
Mi az oka, hogy a mezõn köröskörûl
A Céres bérese kaszákat
köszörûl?
Köszöntvén tudnillik a megõszûlt nyarat,
Sárga kalászi közt
reménységgel arat.
Áldja nevét százszor a jó Teremtõnek,
Hogy fõldjébe arany szinû fejek
nõnek.
De addig is, míg tart szíve áldozatja,
A búza-markokat sûrûen forgatja,
Az öreg Céresnek két feltûrött karja
A markokat szoros kévékbe
takarja,
És ámbár tüzei a kékellõ égnek
Kettõs forrósággal feje felett
égnek,
S barázdás homlokát az izzadság árja
Legörgõ cseppjével sorjába
eljárja,
Víg aratóit (mert õ azoknak atyja)
Tréfás szavaival szûntelen
biztatja.
Ekkor, hogy a piros, várt napenyészetnek
Altató zefiri feléje sietnek,
Õ is most már lassúlt, de hajdan vitézi
Lépésit a hazamenésre intézi.
