A vídám természetû poéta

Sírhalmok! Gyász temetõ kertek
     Melyek örökös setétség
     S szívet borzasztó csendesség
Mostoha keblében hevertek,
     Ti bús melankóliának
     Setétes võlgyei!
     Hol szomorú múzsájának
     Áldozott Hervey.

Itt az érzésnek minden neme
     Még az élõben is meghal.
     Füle csak csendességet hall,
A semmitõl írtódzik szeme,
     A ciprus a hold fényjénél
     Árnyékát mutatja.
     Egy sírból kitántorgott szél
     Bágyadtan mozgatja.

Szörnyû környék! melyhez a lélek,
     Fantáziáin repûlve,
     Irtódzással megy s rémûlve,
Félhóltan hátrál vissza vélek.
     Szörnyû környék! kérkedj
bátor
     Bús lantú Youngoddal:
     Isten hozzád, gyászos sátor!
     Komor ángulusoddal.

Mások irtóztató énekkel
     Bõgessék bús obojjokat
     És siralmas nótájokat
Jajgassák keserves versekkel;
     Kerítse szürke Hesperis
     Gõzölgõ fejeket:
     Én nem óhajtom egyszer is
     Követni ezeket.

Nékem inkább oly koszorú
     Kösse felkent fejemet,
Melynek színe nem szomorú,
     S múlatja a szebb nemet:
Ezt a vídámabb Múzsáknak,
A mosolygó Gráciáknak
     Fûzzék öszve rózsaszínû
ujjai,
     Élesszék fel ambróziás
csókjai.

Nem kell ciprus, mellyel Racint
     Tisztelte Melpómene,
Apró viola s hiacint
     Bár hajamon fénylene:
Apró és kék tõlcsérjei
Olyak, mint szépem szemei.
     Ez kell nekem. – Homlokomat ne
érje
     Shakspeárnak akónitos fûzérje.

Így veszem fel víg lélekkel
     Gyengén rezgõ lantomat,
S majd kedvesem egy énekkel
     Lelkesíti húromat.
Míg leng az estvéli szellõ
Szárnyán egy nektárt lehellõ
     Rózsában a kis szerelmek
megszállnak
     És mennyei harmóniát csinálnak.

Szívünk elolvadt részeit
     Élesztjük új dalokkal,
Pauzák únalmas ideit
     Édesítjük csókokkal.
Ah! a híves esthajnalon
Így alszunk el egy szép dalon,
     S énekünknek végsõ bágyadt
szózatja
     Az andalgó vidéket elaltatja.