A tengeri zivatar

Béborúl hirtelen a nap nyájas fényje,
     Béfonván a setét felhõk
szövevényje,
Melyeket a gyors szél felvévén hátára,
     Nyargal véle az ég felsõbb
határára.
Megborzad a setét tenger, mivel hallja,
     Mely bús hangon mormol a rémûlt
ég alja.
A megszakadt zápor özönnel tõltõdik,
     A tenger sikóltó zúgással
verõdik.

Lerohan a felhõ megnyílt csatornával,
     Egyesûl a tenger atyafi habjával.
Közte az ellobbant villámok látszanak,
     A tüzes mennykövek pattogva
húllanak.
Rádördûl a felhõ fegyveres tárházza,
     Az égnek mind a két sarkát
öszverázza,
Majd az ég hajlásán dübögve dörömböl,
     Melyre a bús tenger torka mind
rábömböl.
A szelek halomnyi habokat görgetnek,
     Mindenikbe egy-egy halált
hempelygetnek:
Most a hajót olyan magosra feltolják,
     Hogy már az árbocfák a holdat
korholják.
Majd köztök a hajó oly mélységbe csúszik,
     Hogy az árnyék holtak fejek
felett úszik,
Csikorog a kötél, az árbocfa törik,
     Kötésit a dühös habok
öszvetörik.

A jajszók az elzárt egeken szaladnak,
     Melyre azok választ mennykövesen
adnak.
A halál kevélyen nyargal a habokon,
     Nyílait ordítva szórja el
azokon.
Az irtózás véle a kék rettegéssel,
     A sárga félelem s
kétségbeeséssel,
Denevér szárnyakon repdesnek itt széjjel,
     Rettentõbbé teszi e nappali
éjjel.
Egyik csupa néma, más csak a jajt szólja,
     Remegõ szavait ketté darabolja,
Némelyik sír, ordít õröngõ lármával,
     Némelyik csak piheg, nem bírván
magával.

Azomba lobbannak a szörnyû villámok,
     A rettentõ tüzek húllnak s
nincsen számok,
Ropog a kipattant mennykõ és legörög,
     Az égnek megrendûlt sarka hosszan
dörög.
Sikoltnak Éolus dühös seregei,
     Nagy csatát kevernek vad
forgószelei.
Újabb zavarodás lázzad a tengeren,
     Verõdnek a habok egymáshoz
ezeren.

Megérzi Neptúnus, megjelentvén néki
     Híg palotájának lehúllt
omladéki.
Kiüti a fejét, széjjel tekint várán,
     Hát látja a szörnyû
pusztúlást határán:
Neki mindjárt, öszvehívja a szeleket,
     Jól öszveattázván õket s
vezérjeket.
Jól megegyengeti õket tridensével;
     Így mind hazafelé ereszti
békével.

Akkor nyájjal színnel felûl szekerébe,
     Triton és Nimfái mennek
seregébe,
Kikkel együtt a vad tengert csillapítja.
     S a felduzzadt habok hátait
símítja.
Azok engedelem kérésére nyúlnak,
     S hízelkedve urok lábához
borúlnak.
Szakadoz a felhõk setét gyász kárpitja,
     Az elzárt egeknek kékségét
megnyitja.
A nap a felhõk közt magát csillogtatja
     S közûlök nyájason virít
ábrázatja.
Végre minden felhõk messze elenyésznek,
     S a kiderûlt egek már teljes
fényt vésznek.
Megmutatja a nap, ûzvén a felleget,
     Az égnek a fõldet, s a fõldnek
az eget.