A szépek szépe

Ti, élet balzsamát lehellõ leányok,
A szépség tüzénél olvasztott bálványok,
     Kiket imád sok szív, áhítva
rekszetvén
     S fellobbant óltárán a temjént
égetvén,
Óldjátok le rólam gyarló kötésteket!
Nem tudlak imádni többé benneteket;
     Mert minden szépséget, mellyel
hódítátok,
     Már az egy Lillában bésummálva
látok.

Jer, szépem! mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, amivel õk csak külön kérkednek:
     Hadd mondják, akiknek van finomabb
ízek,
     „Te vagy a remekkép, õk
pedig a skízek,”
Léda gyermekinek hûljön meg a vérek.
Szégyenljék magok közt a görög vezérek,
     Hogy õk Helenáért veszõdtek
Trójánál;
     Holott lehet s van is szebb
személy nálánál. –

Állj ki, irígy! találj mocskot tagjaiba,
Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
     Ha valamely’k részét hibásnak
mondjátok:
     Hibáztok. A szépet rútnak
gondoljátok.
Ha tõlem kérditek: „Mi szép?” azt felelem:
Én a szépet s rútat olyformán képzelem,
     Hogy szép mindaz, ami õbenne
láttatik,
     Ami benne meg-nincs, az rútnak
mondatik.

Tökéletes tehát, mind így ítélhetnek,
E pompás munkája a szép természetnek:
     De én e remekben egy nagy hibát
látok,
     Melyet ti, elfogott szemek, nem
látátok.
Mert ámbár a pazér természet bõ keze
Minden kellemeket õreá hímeze:
     Mégis íly fõmívben ez egy nagy
csonkúlás,
     Hogy õvéle is köz a vénség s
elmúlás.

Isten! hát csak azért formálsz íly remeket,
Azért árasztasz rá minden szépségeket,
     Hogy egy légyen szódat
elrontó múljon-nal
     Minden gráciákat eltörûlj
azonnal?
Hová tészed akkor íly dicsõ mívedet,
Amilyent még semmi fõld pora nem fedett?
     Hadd tudjam! Sírjára rózsákat
plántálok,
     S ezt írom fel: Szépek; de ez
szebb volt nálok.

Jer, Lillám! csak néked lehellek, míg élek;
Míg eszemet tudom, csak terád eszmélek.
     Sõt, ha majd a halál engem
valahára
     Kebeledbõl ragad vak
tartományára,
Mikor már lelketlen porrá változtatott,
Szóljál sírom felett csak egy fél szózatot:
     Akkor is szikrái a hév
szeretetnek
     Fagyos tetemim közt egybe lángot
vetnek.