A szárazság és az elhagyatott szerelmes

Anákreon mértéke szerént

     Jer, Níce, és tekintsd meg,
Alélva mint veszõdnek
A hervadó virágok
S bágyadva mint rezegnek,
A Flóra szûz leányi,
Nézd, hektikába estek
S a fõldre mind ledûltek,
Halál lebeg felettek.
Óh, bárcsak egy esõszem
Cseppenne most reájok,
Hogy zsibbadott erekbe
Új vér cseregne ismét.
Csepegjetek, ti terhes
Felhõk, reájok éltet:
Ím, Flóra kér lihegve
S temjénnel egy esõért. –
Hull már! de jaj! hiába
Csepeg le harmatod már,
Hiába, mert kiszáradt
Erek be nem fogadja.
Késõre harmatoztok:
Az illatos virágok
Sárgúlva hulltanak le
S gyász éjtszakába dûltek. –
Szép Níce, engem is te
Így ölsz meg, és rövid nap
Nem lészek! Ah kegyetlen
Nem szánol-e meg ekkor?

     Jer, Níce! míg kinyújtott
Karokkal és lihegve
Sohajtozok, s szemembõl
Gyöngyharmatok csepegnek.
Nícém! csak érted élek,
Jer már, ölelj meg engem,
S tedd számra gyenge szádat,
Élet csepeg belõle.
Jer! s lankadó szemembe
Tekints csak egyszer, édes
Nícém, tudod, hogy engem
Tekinteted feléleszt.
De futsz te, jaj! kegyetlen,
Szép Níce! jer, s ne fuss el.
Nem állsz meg? ah hitetlen,
Hogy veszne el szerelmed!
Sisegd tehát utána,
Sisegd, te gyenge szellõ,
Zokogva, hogy szerettem,
És õ vetett meg engem,
S mondd, hogy rövid idõre
Kimúlok én örökre:
Mert ah! ki tudna ennyi
Fájdalmat elviselni!
Jössz már? de ah, sokára
Jöttél, kimúlok imhol.
Miként ma a virágok
Kimúltak, úgy ki én is.
Ne sírj, ne, Níce, kérlek,
Magad minek fogyasztod!
Bévett szokása már a
Sírás kevély nemednek.
De jaj! alig lehellek.
Adj csókot – és azonnal
Halld – ím he-reg-ve mon-dom –
Halok, de él sze-rel-mem.