A poéta gyönyörködése

Ugyan tehát mit érsz azzal,
     S mi hasznod e munkába,
Hogy kincseid nagy halmazzal
     Gyûjtöd bé a ládába?

A te szívednek bálványja
     A fösvénység angyala
Bokros gondok között hányja,
     Nincs étele s itala.

Te a királyok udvarát
     Éhen és szomjan lesed,
A nagyok csalárd pitvarát
     Szívszakadva keresed.

A kevélyeknek lábait
     Örvendezve csókolod,
S ezzel hiánosságait
     Érdemidnek pótolod.

Te nem sajnálsz mászni porba,
     Másoknak rabja lenni,
Csakhogy szabad légyen sorba
     A több kopókkal menni.

S eképpen nyert érdemeid
     Ruháidra varratod,
Szolgaságos szép jeleit
     Azokon fitogatod.

A gazdag paszamántokkal
     Láttatol jelenteni,
Hogy több paszamántosokkal
     Tartozunk becsûlleni.

Azért fellengõs palotát
     Rakatsz a felhõk között,
Amelybe bíbort s tafotát
     A más világ kötözött.

A szegénytõl gráciádat
     Sok grádicsra emeled,
S tõled készûlt palotádat
     Még magad is tiszteled. –

De légyen ez a szerencse,
     Légyen tiéd, barátom!
Sorsom ettõl az ég mentse,
     (S menti is, amint látom.)

Egy helyhez nem kötelezem
     Én gyönyörködéseimet;
S így magam le nem vetkezem
     Szabados tetszésemet.

Minden, ami csak szépíti
     Az egész természetet,
Bennem a gondot enyhíti,
     Mely rabszíjjára vetett.

Az éneklõ madarkákkal
     A szép napot tisztelem,
S a csendes etéziákkal
     Élesztgetem kebelem.

Ha sétálok, szép útamon
     Liliomon sétálok,
S kevélységgel a Salamon
     Dicsõségén járkálok.

A hegyek hûs forrásai
     Lelkem felébreszthetik,
Ezt a királyok borai,
     Óh, ezt ritkán tehetik.

Édes anya a természet,
     A bujaság mostoha,
Ez legtöbbször elenyészet,
     Az nem változik soha.

A gyönyörûség karjait
     Itt kinyújtja énnekem,
S pengetvén lantom húrjait,
     Lelkesíti énekem!