A méz méze

Sok az ember baja! –
Egy belsõ nyavalya
     Engemet is megroncsolt;
Ínyem elvesztette,
Szám ízét elvette,
     Minden csak ízetlen volt.

Kóstoltam tokajit,
Gyomrom únalmait
     Szerzé e szent ital is;
Nem volt elszenvedve
A téj édes nedve
     Nála még cúkorral is.

Végre egy tetézett
Tálba lépesmézet
     Kûlde egy jó Nincsneve,
Kóstolom kelletlen,
Hát fojtós, ízetlen,
     Mint a zõld vackor leve.

Bejöve azonba
Laura sátoromba;
     S mondám, mi bánt régolta.
Csudálta: – elmetszett
Egy kicsinyt, s úgy tetszett,
     Hogy elébb megcsókolta.

Ezt edd meg, ez tán jó! –
Megeszem, – Egek! ó,
     Még oly édest nem ettem.
Adj, óh, adj! több mézet,
Melyet szád igézett,
     Óh, adj! – így esdeklettem.

Adott még többet is:
S meg nem mézeltet is
     Adott a kis csintalan;
De én megesmértem, –
S édességet kértem
     Szácskájáról úntalan. –

Kis méhek! kerteken,
Mezõkön, berkeken
     Mit futtok sok veszéllyel,
A friss patakokra,
A szép virágokra
     Repdesvén szerteszéjjel?

Mennyi sok munkával
És idõ jártával
     Gyûjthettek egy kis mézet!
Szálljatok Laurára!
Az õ szép szájára
     Vénus sokat tetézett!

Jõjjetek, így nem lész
Olyan sok s édes méz
     Sohol, mint a tiétek.
Jõjjetek, s így nem lész
Olyan boldog méhész
     Sohol, mint a tiétek.