A hír

     A méltóság, a pénz s
mindenféle vagyon
A szerencse játszi újjai közt vagyon.
A betegség mindent hatalma alá vét,
Végre megszégyenít akármely Burhávét.
Majd a halál mindent sírhalomba temet,
Nem nézvén sem kincset, sem nagyságos nemet.
Mindent, ami cifrán fénylett az életbe,
Az emberrel együtt mély sírba temet be. –

     Két királya van az emberi
nemzetnek,
Nagyok ezek, mindent magok alá vetnek:
Egyik a szerencse, mely, míg itten élünk,
Laptaként hajigál, s játszadozik vélünk;
A másik a mindent öszverontó halál,
Mely a rakás hamvak felett kész nyíllal áll.

     E két hatalmasság alatt van
mindenünk,
E kettõ áll készen mindenkor ellenünk:
De van egy pártfogónk, ki sokkal jól teve,
Ki mindenik ellen védelmezõnk leve,
Ki állandó marad, soha meg nem retten,
Bár e két hatalmok ostromolják ketten.
Ez a hír. – A virtust ez mindég dicséri,
A vétket büntetõ átkokkal kiséri.

     Ez, bár a szerencse valakit
levere
S a méltatlanságok mélyére tekere,
Vigyáz, nyájaskodik a szenvedõ körûl,
Szemeirõl minden könnyeket letörûl;
S ha a balsors nyomja ezer szenvedéssel,
Vidítja egy édes megelégedéssel.
Ez, mikor a halál valakit letaszít,
Minden dicsõségtõl s fénytõl megkopaszít,
Mikor testünk felett ûl a sírhalomra,
Hogy prédáját ki ne adja a fõld gyomra;
Ez leszáll akkor is sírjára az égbõl,
És kiveszi annak nevét a mélységbõl,
Felrepûl, hogy véle minden részt bétõltsön,
S a népek egymásnak adogassák kõlcsön.

     Hanem õ, amilyen kegyes
jóltévõje
Annak, ki a virtus igaz követõje,
Oly nagy ellensége azon embereknek,
Kik híven szolgálni szoktak a véteknek. –
Mert bár a szerencse édes-mosolyogva
Valakit pompásan vigyen kézen fogva;
Mégis a bátor hír meg nem ijed ettõl,
Megfosztja mindenütt a várt tisztelettõl:
Ez, bátor a halál némelynek kedvezzen,
Hozzája igen sok idõkig érkezzen:
Ez a tökélletlen embert levereti,
Még, ami kínosabb, élvén eltemeti. –

     Óh hír! vidd hírûl ezt,
kérlek, temagadnak,
Hogy verseim néked Ily dicsérést adnak:
Majd talám felvészi nevemet szárnyára
S pengeti azt egész hazám hallatára.