A fösvény

Esmérek én egy vént. Ki az? – neve nincsen,
     Régen eladta már eztet is a
kincsen,
Sõt míg bírt is vele, magába tartotta,
     Mert mondani másnak ingyen
sajnállotta.
Ûl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
     Tisztelvén Mammonát örök
áldozattal.
Most is sóhajtásit azért hármoztatja,
     Bérben a levegõt hogy ki nem
adhatja.
Imádó szemekkel néz rakás pénzére,
     Neheztel, hogy tágas házába
béfér e’.
A bús gond béesett orcájába hever,
     Mérget kedveltetõ kincseibõl
kever,
Melyeknek oly sárgák sovárgó gödrei,
     Mint az aranyra vert királyok
képei,
Mint a sírból feljött rémítõ halottak,
     Melyekrõl minden húst Párkák
lefosztottak.
Egy homályos felhõ lebeg körûlötte,
     Ezt a sóhajtások gõzi
sûrítette.
Itt ûl, s hányván-vetvén saját számadását,
     Nyögve kárhoztatja szörnyû
pazérlását.
„Balgatag! (így kiált, tekintvén az eget)
     Lám, csak egy rövid nap mennyit
elveszteget:
Ma csak nyolcszáz forint jött bé a kasszába,
     Mégis kilencven pénzt adtam ki
hiába.
Azonba! mely szörnyû károm következe:
     (Itt jajgat s fejére kúlcsolódik
keze)
Mely szörnyû kár! egy szél kedvem elrablotta,
     Lantornás ablakom ketté
szakasztotta.”
Így tûnõdik; s most is neheztel reátok,
     Hogy õróla ingyen verset
írhatátok.