A Duna nimfája

Amott egy nyárfa hívesében,
     A fûzfa közt,
Találni a sziget mentében
     Egy tiszta közt.

Itt a vad faunok irtoványi
     Megtetszenek:
Az õsz Dunának szép leányi
     Itt fördenek.

Gyakorta a habok tapsolnak
     Játékokon,
S körûltök a pintyek danolnak
     A bokrokon. –

Itt förde Lilla is magába,
     S az istenek
Az égrõl e barlangocskába
     Lenéztenek.

A szép halandó a vizekbõl
     A gyepre szállt.
Bámúlja Zeus a fellegekbõl
     És felkiált:

„Haj, istenek! mely szép halandó
     Jön ott elõ,
Mint amidõn a támadandó
     Nap mosdva jõ.

Hószin vállán miként lebegnek
     Szeg-fürtjei,
Görögvén rólok a vizeknek
     Sík gyöngyei.

Csak egy hibát remek tagjába
     Lelhetni-é?
Nem szebb-é síma karja, lába,
     Mint Vénusé?

Kár, hogy nem nézhetünk szemére –
     De erre jõ –
Mely szép! Most, most – egek! Citére!
     Szebb nálad õ.”

És nála minden szebbnek mondja
     Az én tüzem:
Csak Vulkán, a Vénus bolondja,
     És Mómus nem.