A békesség

Elmúltak a hadak, már megnémúlának
     Gyászos harsogási Márs
trombitájának,
A halált menydörgõ ágyúk nem ropognak,
     A puskák s köszörûlt kardok nem
villognak.
Maga a dühösség, a hadak magzatja,
     Fogva van, sok ezer vaslánc
szorongatja.
Az arany békesség templomát megnyitja,
     Újúl szakadozott oltárán
kárpitja,
Kötvén homlokára szagos olajágot,
     Béfedé szárnyával az egész
országot,
Hogy annak árnyéka és védelme alatt
     Az embernek kedves legyen minden
falat,
Hogy a szántóvetõ fõldet mívelhessen
     Annak árnyékába bátran és
csendessen,
Hogy félelem nélkûl lévén a határok,
     Bátran járhassanak bennek a
kalmárok,
Hogy újra épûljön a most számkivetett
     Igazság trónussa, kit a had
levetett,
Hogy a mesterségek mind helyreálljanak,
     A békesség alatt
virágozhassanak,
Hogy a múzsák, kik már a vérbe õltözött
     Halálos fegyverek csattogási
között
Elhallgattak vala, szólani kezdjenek,
     Már Márs és Bellona ne járjon
ellenek,
És hogy országunkat a boldogság lakja,
     Aranyidõt éljünk, ne légyen
salakja.