ÓDA A BŰNHÖZ

ÓDA A BŰNHÖZ – Babits Mihály

Elbízott erény! hízelegve gyávább
s korlátoltabb lant rezeg udvarodban:
ámde nem tisztább! Az enyémet néked
  ajzza, nemes Bűn,
még ifjú izmom. Neked égő csokrot
soha nem látott faju új virágból
áldozok, melyet szakadékok ormán
  csentem a földből
vakmerő kézzel, veszedelmes úton:
bódító sötét liliom keresztjét,
vérvörös hunyort, s örökös virágu
  áloe-pálmát.
Nem neked, természet öröklött bűne,
szerelem, romlás buja zöld hinára,
nem gerincivó Cytherea, néked
  mennyei kéjhölgy!
Nem, vad gyilkosság, alacsony tolvajlás,
nem, rut fösvénység, feneketlen bírvágy,
nem, te legrosszabb, pohosult tétlenség,
  csökönyös önkény
s orvosolhatlan butaság! nemünk nagy
szennyesládaját teletöltő! moslék!
hitvány szemétdomb! Sohsem érdemelték
  nagy nevedet, Bűn!
Mert te vagy a nagy, te vagy új és bátor,
te vagy az erős, te vagy a kiváló,
villogó fejszéd a sűrűn járatlan
  új utakat tör.
Bűn, bűnnél százszor rokonabb erénnyel
mégis bűn, nagy bűn a buták szemében,
kik kopott párnán a sötétben ülnek,
  félnek a fénytől.
Ámde bátran én teneked szegődöm,
szolgáid legszebb javadalma, nagy Bűn,
add fényes fejszéd a kezembe! Kenj be
  torna-olajjal!
Ó fogadd ifjú, de derék erőmet!
Rontok, építek! Zuhanó szekercéd
fénye hullócsillaga tőlem ejlik,
  mert te vagy a nagy,
te vagy az erős, te vagy új és bátor:
Gallián Caesart te vezetted át és
új aranymezőt kereső, te leltél
  Amerikára.