NERVUS URBIS

NERVUS URBIS – Babits Mihály

Mitől lobognak a lámpák?
És a gépek mitől zúgnak?
Fel szoktál-e nézni néha,
Hol a hosszú drótok búgnak?
Úgy tetszik, hogy értem olykor
– Úgy jön olykor mint az álom –
Hogy a zúgó sodronyokban
Mit beszél a villanyáram:

»Hajdan aki szabad órjás
Fenn a felhőkben dörögtem,
Mostan rabként gépet hajtok;
Surranok e dróterekben.
Surranok a selymes ércen,
Érben holt vér, vérben rab láz:
Jaj az efemér embernek,
A ki engem drótba zabláz.

Jaj a rám szálló madárnak:
Szárnyat ejtve fog lehullni;
Jaj az efemér embernek,
A ki hozzám merne nyúlni.
Surranok a szabad légben
Félelmesen, bárha szolga:
Tudjon nekem szótfogadni,
A ki nékem parancsolna.

Télen sodronyom ezüstös
Zuzmarával kivirágzik,
Nyáron a nap gyilkos fénye
Gyilkos drótjaimon játszik.
Minden gyilkol ami fényes,
Anélkül, hogy maga veszne:
Így a nap és így a villany – – –
Így a kard és így az eszme.

Így a város forró lelke.
Melyet titánteste zabláz:
Ezer vékony idegszálban
Csupa zárt hő, csupa rab láz.
Mennyi erő feszül bennem
S mozdulatlan drótban rángok –
Csak forogjatok ti gépek
És lobogjatok ti lángok!«

                  Az Ujság, 1910. jan. 1.