NEM MEREK KÖZÉTEK JÖNNI…

NEM MEREK KÖZÉTEK JÖNNI… – Babits Mihály

1931.

Nem merek közétek jönni, régi társak!
Kit vártok? Nem vagyok már az akit vártok.
      Az már régen meghalt.
Megfojtotta lassan a napok özönje:
s aki helyette ma, ha jöhetne, jönne,
tán úgy néznétek rá, mint egy idegenre
      ki jöttével megcsalt.

Idegen léptekkel és meg-megbotolva
jönne mintha fáradt s kissé zavart volna,
      szomoru vagy részeg.
Nem a régi fiu aki álmatagon,
de még friss szívvel ült köztetek a padon,
s a táblán át, mint egy fekete ablakon,
      a jövőbe nézett.

Mint az álmodóra les a gonosz reggel,
úgy lesett a jövő véres fellegekkel.
      Ki írt a táblára
vad leckéket, melyek szűnidőn is fájnak?
Ki hágott székébe a nyájas tanárnak:
egy uj évszázadnak, egy zordabb osztálynak
      kegyetlen tanára?

Ismeritek ti is ezt a tanárt aki
mindenkit elválaszt s külön-külön tanít?
      S e szörnyü leckéket
miktől a haj ritkul, a hát görbül, a szem
bágyadt szomoru lesz… s a lélek idegen
s vén, mint az enyém lett… jobb nekem, jobb nekem
      nem menni közétek!

Hadd legyek az nektek aki voltam régen
s nem ki ma vagyok – hogy bennetek még éljen
      aki nincs már sehol
s aki… harminc évvel fiatalabb… Ezen
nevettek; de ugyis szomoritott versem:
vigasztalást érte egy pohár csengessen,
      egy pohár pécsi bor.

Sírva vigad, mondják, a magyar! Sötétben
látszik meg a láng, és esti csöndességben
      harsan ki az ének.
Igy égnek boruló élet-délutánunk
mélájában egyre szebben ifjúságunk
emlékei, s zengnek ifju fiunk-lányunk
      ajkán a friss évek.

             (50 éves érettségi találkozóra kéziratban elküldött vers.)