ISTENEK ÖZVEGYE

2 perc olvasás

ISTENEK ÖZVEGYE – Babits Mihály

Mint aki egy zordon,
fantasztikus regényt él:
betegen szunnyadtál
s száz év mulva ébredtél…

Hirdetés

Óh szomjas borzadás,
érthetetlen hatalmak!
Amig te aludtál,
isteneid meghaltak.

Ki jósolhatja meg,
amit az Idő terem?
Más a nyelv, a szív,
más talán a szerelem.

Nincs is tán szerelem
– tömegek és masinák;
Párok helyett falkák vannak,
nem is emberi világ.

Mégis a Regény fia
büszke, remeg, kiváncsi,
mert ki másnak adatott
százada holnapját látni

emberszemmel s ésszel
századot századhoz mérve,
az Emberpálya ívét
több nyomig elkisérve,

évek ákombákját
mohón betüzve, lesve
s egy magnyi cél vagy értelem
csillanását repesve,

s bár riadt és félszeg
mégis kissé gőgösen
hordva a Mult titkát
az új nép közt idegen…

(Óh két kard, egy akol!
védett, szabad életek!
Ezervirágu kert!
ezerhangu koncertek!…)

Mint aki egy zordon
fantasztikus regényt él:
iszonyut zuhantál,
s nagy káoszban ébredtél.

Véres lábbal gázolsz
az uj idők gaza közt,
lépni is alig tudsz
a sok fojtó inda közt.

De, mint szűz, uj földre
messze kertből jött kertész,
a veszélyes sűrűbe
szemed kandi gőggel néz.

Nincs itt virág, s ha van,
elfojtva, lihegve küzd
maga se tudva tövét,
s mit tehet a kertész, ha nem Isten?

De te látod, érzed
burjánban is a nemes
csirát, elfajzást, csökevényt,
s mohón ámulsz: mivé lesz?

Talán kivedlik a gazból,
s gazdagabban ujra kiszökken,
önnön pór trágyáján
megedzve és százszor szebben.

Szeretnél meghúzódni
egy kis szabad helyen, távol:
boldog, ki egy csöpp virágot
kiválaszt, megment, fölápol.

Vagy szeretnél lángot
vetni már e rengetegbe,
mint megromlott mezőt
javítják, fölégetve,

hogy elporlott erején
új, szeplőtlen flóra teremjen. –
Az Űr főniksze e föld,
– s tán így tesz a kertész, ha Isten.

Pesti Napló, 1928. febr. 19. 34. l.