ÉJI ÚT
ÉJI ÚT – Babits Mihály
Nincs lámpa a kocsinkban. Robogó, robogó, világtalan éjjel.
Az a prémes úr, Vajtán aki fölszállt, jól fésült uri szakállal,
egész úti gyertyakészletet vett elő, tartóval, kis tállal,
lassan bontotta újságlapját széllyel
annexiós kéjjel – uszító lap volt, háborús vezércikk,
szinte láttam kezéről csöpögni a vért –
oly büszkén élvezte gyertyás fölényét, hogy az ember félt,
maga bölcsét olvasni az ő fényénél – inkább az utolsó élcig
türte hallani minden szavát az utasoknak, üzletről, háborúról,
türte rabon a lélek: mert nem volt menekvés – a gyertyavilág
csak megszőkítette a mindenséget – a puszta fák
kívül rekedtek – hallottuk, hogy csikorogva surol
a kocsik kereke – de ezenkívül semmise hatolt
ide kívülről – csupán a kerék, a kerék zakatolt:
és néha, ha megsimítottam kesztyűmmel az ablak sárga ködét,
láttam derengeni hóban a messze sötét
téli mezőket – míg egyszerre egy szembe robogó
vonat elcsap minden kilátást – zökken – megáll… mi is zökkenünk –
megállunk mi is. A prémes úr hirtelen elfújja pislogó
gyertyáját (kiszáll) – és mi váratlan sötétbe hökkenünk.
Most jobban érzeni a hideget. A kocsi nincs fűtve. Fázik a láb.
A szemközti vonatban katonák dalolnak. Ökörbőgés messze.
Nagy csuklyás alakok a kerekeket kalapácsokkal kongatják alább,
s kis ijedt gondolatok surrannak szanaszét a baljósló neszre.
gondolatok, hogy mik is vagyunk és hova is megyünk és mi vár reánk,
mi vár reánk otthon – ó milyen furcsa is, hogy itt vagyunk távol!
idegenek közt! – és kedveseinket Isten tudja már, hol,
hol viszi és hova viszi a vonat, mely lökdösődve ráng
a téli mezőkön – mily fagyos mezőkre rángatja és milyen
célok szerint – kinek a céljai szerint – mert rabok
vagyunk valamennyien – ó, Istenem, ha valamennyien
együvé ülhetnénk még egyszer akik szeretjük egymást, szegény de nyugodt
házakba, kiki maga szeretteivel együvé ülhetne élni nyugodt
halálig mint jámbor állatok – de ez nem volna talán
fontos az ily jól fésült szakállú uraknak akik gyertyájuk szokott
fényével szűkítik maguknak a világot, hogy semmi talány,
semmi sötétség ne maradjon, hogy ne lássák a téli mezőket
és ne gondoljanak arra, hogy mi van ott – mi van messze a téli
mezőkön – ó Istenem, ha még egyszer együvé ülhetnénk élni
kiki azokkal, akiket szeret s nem hagynók el soha őket!
