ECETDAL
ECETDAL – Babits Mihály
Gondoltad volna egyszer, erődben és szabadban,
robogva tüskön által, mint kit a nap vakít,
hogy lesz hogy fáj a szúrás, hogy este félsz magadban
és milyen jól esik majd szeretni valakit?
Nem fogsz szeretni senkit, gondoltad, úgy-e, bátor,
csak lányok gyenge mellét, üdítő hűs szemét,
friss fénybe fürdő fürtét, mely nyílt hajnali sátor
s a testükből szürődött, lelkedbe szürt zenét?
De ezt is nem becsülted – bezzeg ma visszarínád
lehetne, visszahínád elejtett perceid,
lenézett zsenge mustod tapodós ajkkal innád:
de ecet lett belőle, hogy elvont szájjal idd.
Forratlan zsenge mustod, hogy forrjon, hagyni vesztéd
s emlék-levendulából lett almod ecetágy
borát is újra forrni erjesztéd és eresztéd
s ó jaj, mi jaj-ízű lesz, ha kétszer forr a vágy!
Most temetőn dülöngesz eceted únt izével,
készen már, régi részeg, hogy a vizet papold,
s izetlen nyúgalomnak keverve hűs vizével
hűs szeretet borát idd, szesztelen enyhe bort.
De benned enyhe nedv is hamar forr égetővé,
szesztelen nem maradhat kádadban érzelem;
így válik könnyü könnyed maróvá, étetővé
és cseppjeit sziszegve nyeled szegény… nyelem…
Szegény most, gyenge versem, menj árva kis pityergő
véremnek verse mégis és nékem drága vers,
ki vallod a világnak, hogy még erembe csergő
a régi furcsa taktus s helyettem sírni mersz.
