Hirdetés

TOLDI ESTÉJE – Ötödik ének

8 perc olvasás

TOLDI ESTÉJE – Ötödik ének – Arany János

1

Nem palota volt az öreg Toldi háza,
Nem is kendőzé azt festék színe-máza:
De elég tágas volt, hogy a vén levente
Örömét, haragját kitombolja benne
   Míg Budán tanyázott. Most üres és néma,
Csak egy-egy köhentés hallik benne néha;
Vén kapus köhécsel… azaz ő csak kezdi,
Kap rajt’ az üres ház s hangját megereszti.

2

Ide ment be Toldi, Bence is követte;
A kapus kinézett s a kaput betette;
Künn meg a nép minden kis jelre vigyázva,
Bámészkodni kezd az ütött-kopott házra.
   Nem is néztek úgy meg házat soha többet,
Sem ahhoz hasonlót, sem annál különbet;
Azt se néznék másszor… most is mindhiába
Nem akar kijőni annak a gazdája.

3

Amint az ősz bajnok egy szobába nyitott,
Jól esett a szemét körülhordozni ott,
Nem volt pedig abban drága kárpit, szőnyeg,
Sem egyéb divatja annak az időnek;
   Fegyverek barnálltak sorjában a falon;
Szú-sereg rágódott a tölgyfa asztalon,
Ágyak, puha székek, drága rengők helyett
Medvebőrös lócák álltak a fal mellett.

4

Mégis úgy tett Toldi, szétnézve örömmel,
Mint ha ismerősök közé jut az ember:
Rémlett neki, mintha a bozontos medve,
A sok ócska fegyver, mind reánevetne.
   Legott sorra nézte az ölő készséget:
“Vén kardom, beh régen nem láttalak téged!
Hogy’ vagy, öreg láncsa? hát te gerely, kopja?
Mint pirul szegény, hogy itt a rozsda fogja!

5

“Ősz barátom, Bence, azt hagyom meg neked:
Tisztogasd ki szépen őket szegényeket;
Régi rozsdás szerszám vagy te már magad is,
Dörzsöljétek egymást, hadd fogjon rajtad is.
   Fénylenünk kell, öreg, fénylenünk még egyszer!
Mért ne lenne fényes, bár kopott, a fegyver!
Ne búsulj, ne őszülj, kenyeres cimbora:
Hátra még nekünk a vénasszonyok nyara.

6

“Voltam már halott is; – nem érzém hogy élek,
Három évig hálni járt belém a lélek:
Most élni akarok, Bence pajtás, élni,
Mint ahogy’ az ember jó világát éli!
   Mint most ezt a kámzsát, elvetem a gondot,
Három esztendőmnek jó éjszakát mondok, –
Van még hátra talán vagy háromszor három,
Pajtásul azokhoz az örömet várom.”

7

Monda s e szavakkal: “Most eredj pokolba!”
Eldobá a kámzsát, messzi egy zugolyba!
Jól járt a daróc, hogy nem vasból csinálták,
Mert most szétszakadna, amint odavágták.
   Sisakját, vas üngét szintén levetette,
Kalpagot és mentét hozatván helyette
A szekrényből, ahol sok gunyája állott,
Mely még mind azon jó, – noha kissé pállott.

8

Míg porolta Bence a mentét nagyából,
Kurta buzgányt vont ki annak az ujjából.
“Csak tedd vissza, Bence, ane’kül nem járok:
Ha kutyák morognak, hogy’ riasszak rájok?”
   Úgymond. Öltözködve igen hamar fel lett,
Mert míg annyira nőtt, tükör sose kellett,
Mégis illik néki a sötétzöld mente,
Nem mutat felényit sok nyalka levente.

9

Így aztán elindult a király-udvarba,
Hogy kövesse a nép, azt most nem akarva;
Unni kezdé immár amely dolgot mivel,
És átalla oly nagy hű-hóval menni fel.
   Azért, szökve mintegy önnön udvarátul,
Más utcára illan a kis ajtón, hátul;
Bátran halad ottan fel az új kastélyhoz,
Senki rá nem ismer, legfölebb, ha céloz.

10

Várja Lajos király, nehezen is várja,
Hogy az öreg Toldi ajtót nyisson rája,
Sétál a szobában, de csak alig-alig
Győzi lesni, míg a lomha idő telik;
   Mert óhajtja látni vén Miklóst. De bezzeg
A vidám apródok nem úgy cselekesznek:
El vannak merülve zajba, mulatságba,
Hárfáznak, kötődnek az előszobákba’.

11

Mert szolgála ottan sok úri csemete:
Losonczi-, Maróti-, Bánfiak nemzete,
Kanizsai, Szécsi, Kont, Balassa, Csupor,
És ama nagyhíres, fényes Laczfi-Apor;
   Köznemes rendből is egy jóforma csapat,
Kiket Lajos ottan csínosságra kapat;
Idegen udvartól is jöttek cserébe,
Hol magyar ifjúság van azok helyébe.

12

Nem egy azok közül látogatta Pécset,
Hol a tudománynak Lajos gyujta mécset;
Nem is egy fordult meg Páris-, Bolonyában,
Maga erszényén, vagy a király zsoldjában;
   A tudás fájáról szép gyümölcsöt hoztak,
Jót is elég bőven, s ráadásul rosszat;
Mert, ha gyalu nélkül bunkósbot az elme:
Gyakran kétélű tőr lesz az kimüvelve.

13

De habár az ifju néha könyvet forgat:
Nem hiányzik nála kész testi gyakorlat,
Hogy karra se légyen gyöngébb, mint az atyja.
Ellenben, ha lehet, fővel meghaladja;
   Ez volt a királynak terve és szándéka. –
No de áll az ifjak eleven játéka:
Ez danol, az tréfál, az vitát feszenget;
Egy pedig a hárfán ilyen nótát penget:

14

Így hangzott az ének. Hallgatták mindnyájan.
Most kiki azon volt, hogy hibát találjon:
Egynek itt nem tetszik, másnak ott valahol,
Másnak a vén tatár nagyon hosszan papol.
   “Egyszóval, unalmas, mint a böjti lecke,
Többet ér a jó bor, meg a szép menyecske,
Hej, ki mond egy vígat?” kiáltának többen:
Legott egy kis pisze így kezdi a körben:

15

Hallván e gúnyos dalt a szilaj úrfiak,
Jobbra, balra dőlnek a nevetés miatt,
Ütik a kis piszét: “Nem való ez, vessz meg!”
Kiáltják kacagva: “Sose történt ez meg!”
   “Hogy is van még egyszer?” “Fúdd el, hékám, újra.”
S a pisze belékezd, a többi tanulja;
De nyilik az ajtó és belép a bajnok,
Egy szempillantásra vége lesz a zajnak.

16

De nehéz megkapni nyargaló szekeret,
Nehezebb a kedvet, ha nagyon megered:
A fiúk se hosszan győzik türelemmel,
Kékvörös orcával és dagadó szemmel;
   Csakhamar zsibongni kezd a darázsfészek:
Egy kiáltja: “Píh, be penészszagot érzek!”
“Ni az öreg molnár!” súgja másik “látod,
Hogy’ fejéhez verték a nagy lisztes zsákot?”

17

Felel a harmadik: “E bizony, hé, halász:
Lám! kiverte állát a szálka, vagy kalász.”
Egy kiált: “Atyafi! mit akarsz a lúddal.”[1]
S Toldi háta megett kezdődik a gúnydal.
   De jaj, aki kezdi! de jaj, aki fújja!
Egyet kanyarodik Toldi menteujja;
Rendre dől az apród, mint a zöld fű nyáron:
Sok fiú megsérül, szörnyet is hal három.

18

Lett aztán ijedség, élők jajgatása,
Haldoklók nyögése, fogcsikorgatása;
Toldi meg dühösen a királyhoz ronta,
És mennydörgő hangon ilyen szókat onta:
   ,Király, ha nem nézném vitézi voltomat,
Majd fejedhez verném hét-tollú botomat,
Másszor megfeddenéd apró kölykeidet,
Hogy meg ne csufolnák vitéz vén fejemet.'[2]

19

Szólt és a palota megrázkódott belé;
Nagyfejű buzgányát magasra emelé,
Ábrázatja tűz lett, amit ősz hajának
Fehérlő havasi el nem olthatának.
   Így, a már becsődült apródokon átal,
Iszonyú dühösen a szabadba gázol,
A legénység hátrál, szétfutkos előle,
Mintha porkapáló fene bika jőne.

20

A király nem tudja, mi? s miért történik?
Szemének, fülének nem hiszen, csak félig:
Szeme a távozó vén bajnokra tapad,
Füle visszacseng-bong minden hallottakat.
   Majd, hogy a bűntettet hallja a csoporttul,
Meghűl benne a vér, ábrázatja mordul,
S kiált, odakapván kézzel a szivére:
“El kell fogni Toldit! halál a fejére!”

*

[1] Mint a fönnebbiek, ez is célzás az ősz fejre. A. J.

[2] E négy sor Ilosvaiból van átvéve, minden változtatás nélkül. A. J.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!