KOZMOPOLITA KÖLTÉSZET

KOZMOPOLITA KÖLTÉSZET – Arany János

Nem szégyellem, nem is bánom,
   Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
   S hazám földén túl se jár;
Hogy nem „két világ” csodája –
   Lettem csak népemböl egy:
Övé (ha van) lantom bája,
   Övé rajtam minden jegy.

Ám terjessze a hatalmos
   Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
   Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e
   Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, –
   Mert kivágyni: kész halál.

Vagy kevés itt a dicsőség,
   S a nemzettel sírba lejt?
Kis-szerű az oly elsőség,
   Amit a szomszéd se sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
   Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen
   Albion is kéne még?…

Légy, ha birsz, te „világ-költő!”
   Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
   Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
   Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
   Inkább nem is dallanék.

S hol vevéd gyász tévedésed.
   Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
   A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából,
   Én is egypárt valaha;
Mind tükör volt: egymagából
   Tűnt nekem föl nép, s haza.

És ne gondold, hogy kihalnak
   Sujtott népek hirtelen,
Amig össze-zeng a dalnok
   S a nemzeti érzelem.
Tán veszélyt, vagy annak látszót
   Vélsz a honra tűnni fel:
Hát van lelked, a szent zászlót
   Épen akkor hagyni el!?

Oh, ha méltóbb s új kobozzal
   A megifjodott hazát
Zönghetném még Homérosszal;
   Ne csak mindig panaszát!
De legyek, ha veszni sorsa,
   Húnyó nép közt Osszián,
Inkább, hogysem dalok korcsa
   Közönyös harmóniám!

(1877 aug. 8)