Hirdetés

DALIÁS IDŐK – Hatodik ének

14 perc olvasás

DALIÁS IDŐK – Hatodik ének – Arany János

1

Megsohajtá Bence Nagyfalu határát,
Köszönté süveggel a kopasz határfát,
Akkor immel-ámmal a világba nézve
Követé gazdáját halkan fütyörészve.
   Toldi pedig – hagyván Pirkóra az útat –
Összeillegette a jövőt és multat;
Mit tehetne, vajjon, addig is vitézül
Míg az olasz ellen a király felkészül.

2

Most a lova száját megrántá egy helyen,
Hogy ne hajszra tartson, hanem csára menjen;
Addig kisérgette azt az útat, csára,
Hogy elért Erdélybe, kulcsos Kolozsvárra.
   Ottan megcserélte a rajtavalóját:
Páncélját, paizsát, sisakját, forgóját,
Hogy, mikor meglátta, Bence is bámulta,
Ugy mosolyodék rá egy kis idő múlva.

3

Onnan pedig indult messzi Moldovába,
Hires Laczfi Endre székely táborába;
Megpróbálta kardját a tatárok ellen,
Mivelhogy régóta hever a hüvelyben.
   Ekkor esett az, hogy a tatárok kánját
Elfogá, kihúzta, széllyelverte nyáját,
Mint mikor a juhász botját közre dobja:
Széllyel ugrik a nyáj: s a nagy kost kifogja.

4

Elevenen vitte Laczfihoz a kámot,
S elbucsúzék Toldi, miután beszámolt:
Megsugá négyszem közt, hogy ki volna, s kérte
Szóljon egyet-kettőt a királynál érte.
   Laczfi ezt örömmel fogadta, hogy meglesz,
Toldi pedig indult szomszéd lengyelekhez:
Hanem a góbék közt foly különös beszéd,
Mert nem ismerék fel Toldi bajnok kezét.

5

Azt esküszi lófő, azt esküszi gyalog:
Csuda történt, ámbár szemmel látott dolog:
Néhai Szent László nagy király vezette
Őket a pogányság ellen ütközetre.
   Mert, amikor, ugymond, épen tűzbe mentek,
Hogy? hogy nem? előttök egy vitéz jelent meg,
Fegyverkezve talpig vérttel és páncéllal,
Sima csiszolt vassal, csillogó acéllal.

6

Roppant nagy ló tombolt (tódítják) alatta,
Maga is őket egy fejjel meghaladta;
Pallos a kezében s nagyfejű buzogány,
Minek a szelétől csak úgy dűlt a pogány.
   Sőt nem egy a hitét arra is ajánlja,
Hogy fején tündöklött arany koronája.
Feje fölött pedig, fényes kerekségen,
Koronás asszony űlt a levegő égben.

7

Voltak ugyan, akik ezt kétségbe vonták,
Hanem azt mindnyájan bizonyosnak mondák.
Hogy maga Szent László király a levente
S hogy Szűz-Mária volt az asszony felette.[1]
   Akárhogy’, akármint: a győzelem övék,
Celnai jó borral isszák is a levét,
Amit örömében Laczfi Endre oszta,
Erdélyből, magával, sok tömlőben hozta.

8

Mi pedig siessünk Toldi Miklós után
Bujdosó, vándorló, viszontagos útán;
Sok esett őrajta, sok jeles történet
Ami fölött most csak elsuhan az ének:
   Elsuhan, átsuhan mint a fecske szárnya
Mely a tavat éri, belé még sem mártja,
Vagy mint szökdelése víz felett a kőnek
Mellyel a gyerkőcök a folyamon szőnek.

9

Tudta ő, hogy Kázmér, lengyelek királya,
Egy testvér Lajosnak az édes anyjával;
Tudva, e szerént hogy azok ketten egyek,
Gondolva magában: “Oda bizvást megyek.
   Mint magyar vitézzel, jól fog bánni velem,
Itt ez a kard: e lesz ajánló levelem;
Tán szolgálhatok is némi részben neki,
Tán Lajosnál értem magát közbeveti.”

10

Ilyes gondolattal odaért, hol vissza,
Napkeletre önti habjait a Nyisztra;
Komp vinné az útat keresztül a vízen;
Most ki vala kötve, de a tulsó részen.
   Toldi a révésznek mindegyre kiáltott,
Karjával is inte, bár senkit se’ látott
Beléúna végre s abbahagyta osztán
Integetni, mint a szélmalom a pusztán.

11

Pirkó paripáját folyamnak biztatja,
Bence is ért arról, utána usztatja,
Így a parthoz jutnak, mely azonban sziget,
Néhol bokros erdő, néhol tisztás liget.
   De ki látott ilyet! mindenik fa bitó:
Hozzákötve egy-egy isten adta zsidó;
Szájokat feszíti száraz, fojtós moha,
Alig fedi őket az egy testiruha.

12

Kapott ez alkalmon a vitézlő Bence;
Jól kifent kardjával egy husángot metsze,
Kezdé a legelsőt ugyancsak páholni,
De felháborodván, így riad rá Toldi:
   “Menydörgöm adtát is! – vered, akit vernek?”
Szepegett a szóra Bence, mint a gyermek;
Parancsolta Miklós, hogy rögtön eloldja;
Így panaszlá a bajt Ábrahám utódja:

13

“Költözünk, bujdosunk szép Magyarországból,
Számkivetve onnan, király parancsából.
Amiért ősei hitét nem hagyá el:
Költözik, bujdosik a szegény Izráel.[2]
   Hogy e komphoz értünk – nem tudván előre –
Dovec az óriás ennek vámszedője –
Amit életünkben összesugorgattunk –
Oh ég! – mint az ujjam – meztelen maradtunk.”

14

“Oldd meg társaidat!” a levente szóla,
S elfordulván, többé nem méltatta szóra,
Hanem fölkereste Dovecet, a zsiványt:
Iszonyú mulatság, amit épen csinált.
   Egy-egy fiatal csert a földig lehajta,
S midőn felereszti, már zsidó függ rajta;
Visszapattan a cser, az elégen túl is,
Kolompol a terhe innen is, meg túl is.

15

Észrevévén Toldit a bokron keresztűl,
Egy fiatal gyertyánt fölszakít tövestűl,
És úgy várja készen, mint valamely bottal,
Ütni húzakodó feszes állapottal.
   De Miklós zúdítja zubolynyi buzgányát:
Eltalálta, épen a vakszeme táját,
Vak is lett azonnal, siket is lett tőle,
Tompa ökröndéssel lezuhant a földre.

16

Megpihene mostan, a cselédjét várva;
Hát íme közelget éktelen nagy lárma:
Hallik Bence hangja: “Egy-egy arany! zsidók:
Amiért megmenténk, fizessetek adót!”
   Másfelöl perpatvar, csúnya veszekedés:
“Nem volt semmi alku – nem volt semmi kötés!”
Toldi haragszik is, nevet is: “goromba!
Hogy mersz elegyedni te az én dolgomba?”

17

Így dorgálta Bencét; s így ez abban elmult; –
E kis tréfa után Toldi tovább indult,
De nem a királyhoz, Krakó városába:
Üres kézzel nem megy gondolá magába.
   Hanem viszen neki, szép szavai mellett
Fényes ajándékot, fényes győzedelmet;
Alkalom volt erre: sok garázda litván
A lengyel hadakat mindennap szoritván.

18

Eszébe jutott a régi háborúság;
A lembergi vásár csak tennapi újság.[3]
Miszerint a litván rablók feje, Olgárt,
Felgyújtá a várost, leölé a polgárt.
   Kapzsi nép a vásárt hogyan verte széllyel,
Drága selyem-bársonyt mértek koplyanyéllel:
Nem árult az adó, és a vevő nem vett:
Mégis elkölt minden, pénze mégis elment.

19

E tudva, magát ő lengyelekhez adta;
Erejét karjának úgy is kimutatta
Hogy Lubárt és Kejstut, megszaladva rútul,
Minden kedvök elment újabb háborútul.
   Így, a harc mezején töltve néhány hetet,
Toldi a sereggel Krakóba sietett;
Fényes diadallal vezeték Krakóba,
Hol immár előbb is forgott neve szóba.

20

Tudniillik Eszter a szép zsidó leány[4]
Hallotta Dovecről: mit mivelt a zsivány;
Hallotta: ki, mikor? hogyan tanitá meg,
Hite sorsosait hogy szabaditá meg.
   Eszter a királynál benn vala… még’ nagy benn!
Orca nélkül való fejedelmi kegyben;
Nem csuda tehát, hogy Toldinak a híre,
Jó szállást csinálni, előbb odaére.

21

Nosza hát, nagy torral a győzelmet üllik,
Ami tivornyának is bizony beillik;
Első hely közöttük a zsidó leányé:
Szebb ruhában űl ott, mint Sába királyné.
   Az urak ellenben isznak kegyetlenűl,
Az a nyertes, aki asztal alá kerűl;
Olyan mesterség ez, hogy könnyű az utja:
Aki nem tanulta az még jobban tudja.

22

Eszter pedig, ámbár szeme Toldin jára,
Felügyelt a király arany poharára;
Piros galamb-ajka sűrűn megcsippenti:
Akkor ivás nélkül meg nem állja senki;
   Legalább a király úgy van azzal mindég.
De poharazásban legelső a vendég:
Maga is a király nézi gyönyörködve,
Szivesen beszélget vele időközbe’.

23

Kérdez tőle holmit; sokszor emlegeti,
Hogy Lajost, az öccsét, mily igen szereti
Országát is, ugymond, végre neki adja,
Feltette magában: mert hát kire hagyja!
   Többet is beszélne, kérdene Tolditól:
De nyelve az eszét már nem éri utól,
Megakadt egy szóban, a kellőközépen;
Nehéz lett, elalutt a nagy bársony széken.

24

Így vége szakadván tusnak, boritalnak,
Tehetsége szerint kiki hazaballag;
Toldi is hazament, lefekünni, oda,
Ahol készen várta egy szép vendégszoba.
   Esze, lába, helyén; a nyelve is fordul,
Hanem az orcája tüzel a sok bortul,
Zúgó füleiben vad muzsika dörmög,
Szeme előtt pedig… hej! a bor nagy ördög.

25

Szeme előtt, mondom, a zsidólyány képe.
Ifjuság: bolondság! mi nem jut eszébe!
Eszébe jut minden, annyi minden régi –
Mikor a kőből is olaj cseppent néki.
   Hol ezen jár esze, hol a zsidólányon:
Nem bir elaludni, hánykódik az ágyon,
Mikor egy vén asszony a szobába lépve,
Bár csak ketten vannak, suttog a fülébe.

26

Sugva beszél hozzá, mert a nagy-felszónak
Több orcája van ám, mint a susogónak:
Attól is, ki hallja, attól is, ki mondja,
Szégyenli az magát, hangosan kimondva.
   Toldi a szégyenre – gondol is ő erre!
Követi az asszonyt egy bizonyos helyre,
Végig a tornácon, keresztül a házon;
Szőnyeges, aranyos tizenegy szobákon.

27

Tizenkettedikhez érve most a banya,
Mutatá az ínyét, mintha mosolygana,
Csendesen kopogtat, leskelődve nyit be,
Csak Toldit ereszti, maga nem megy itt be.
   Lanyha széllel akkor mind az ajtónyílat
Megcsapá egyszerre, mind a kedves illat, –
Azt gondolta Miklós, hogy nem is szobába,
Hanem egyenesen lépett mennyországba.

28

Nem volt abban ágy, szék, vagy más cifra holmi,
Mint az ilyen házat szokás bútorolni;
Közepéről egy mécs rózsaszinű lángot –
Piros üvegen át terjeszte világot:
   Így néz vissza a nap, mikoron az esti
Felhőkkel a tájat biborszinre festi.
Fedezé a földet bolyhos bársony szőnyeg,
Melyet a láb érez puha fris mezőnek.

29

S mint megannyi lombos, leveles zöld cserje,
Virág volt lerakva, külön-külön helyre,
Magokat szép szinnel, árulják illattal,
Egy erdőt képeznek, tűkör lévén a fal:
   Százszor veti vissza, hogy erdőnek véljed.
Közepén a szoba kereken lemélyed,
Lejáró van oda lépcsős márvány padon,
Köröskörül, mint a bányába Váradon.

30

Három fehér lépcső viszen a gödörbe,
Három látszik ismét alább, mint tükörbe’,
Mert a negyediket sima viz takarja,
Mely önárnyékától most egészen barna.
   Fürdő szép leányok, hajladozó testtel,
Látszanak csúszkálni a lépcsőkön le s fel,
Látszanak, jól mondom, mert meg se moccannak,
Nem szégyellnek semmit, mivel kőbül vannak.

31

Fehér lábát egyik most ereszti belé,
Más pedig a vizből most vonja kifelé,
Harmadik a lépcsőn szárítkozik űlve, –
Szembe, háttal, hanyatt, – mindenképpen dűlve.
   Legfeljebb és legtúl karját nyujtja kettő,
Nagy ezüst medencét fogva, mint egy teknő,
Hátra emelik azt, testök visszagörbűl,
Mintha így a partra tennék a gödörbűl.

32

Még túl a két lyányon, szembe az ajtóra,
Másik kettő térdel a szoba-pallóra,
Párosan, de kissé széllyelebb egymástul,
Kettő pedig összébb, emezeken hátul.
   Valamit emelnek közbül ezek négyen,
Ketteje görnyedve, más ketteje térden,
Könnyü hintaszéket, ami négy szíjon lóg,
Tengeri csigához mindenbe hasonlót.

33

Fölfelé a háta tornyodzik magosan,
Dinnye-gerézd formán, hosszu rovátkosan,
Széle széllyelterped, mint a páva farka,
Hanem tiszta fehér, nem pedig oly tarka.
   Selyem boritéka ki van tömve puhán,
Jobb az ülés rajta, mint a gyenge mohán,
Benne a szép Eszter, kissé hátra dűlve,
Hintázgatja testét, sem fekve, sem űlve.

34

Lábait az ezüst medencében tartja,
Csekély öltözet van hideg ellen rajta,
Pongyola szabású ritka fehér kelme,
Gömbölyü termetét kimutatja selyme:
   Termetét egészen, a szinét is félig,
Kebelétől kezdve, le a lábszár élig;
Nagy, fekete haja, derekán átvéve,
Kétfelől, mint egy öv, foly le az ölébe.

35

Első gondja volt, hogy mellét betakarná,
(Mutatta legalább, mintha ezt akarná),
Szemérmesnek látszó szempillái alatt
Ravaszúl leskődött a hamis gondolat.
   Zavarodva Toldi még mindegyre ott áll:
“Asszonyom, hadd értsem, mi okon hivattál!”
De hamar megbánta együgyü kérdését,
Szégyellve az asszony hangos nevetését.

36

“Azér’ hivattalak” monda neki Eszter
“Hogy ezt a medencét lábam alól vedd el.”
Odamene Miklós, térdeit a kőre,
Lebocsátá frísen, a márvány lépcsőre.
   Fehér lábacskáit, rózsaszinű habban,
Megtalálta s kezdé mosogatni abban;
De mialatt piros szép körmeit mosta,
Eszébe jutott az ártatlan Piroska.

37

Felkapá az edényt, maga is felállván;
Eszter pedig most a kőleányok vállán
Pihentette lábát, amelyek ott elől
A medencét tarták, lám mondom, kétfelől;
   Így űlt, mosolyogván a Toldi szemébe.
Hanem a vitéznek komor lett a képe:
“Adta bestiája!” káromkodik s nevet.
Szeme közé önti a sok szappanlevet.

38

Egyszeribe, mint az, kit ostorral vágnak,
Végit érte Miklós tizenegy szobáknak,
Onnan a tornácra, onnat az udvarra,
Sebesen csapódik, hol jobbra, hol balra.
   Fölkereste Bencét, felrázta keményen:
“Nyergelj fiu, nyergelj! de mindjárt meglégyen!”
Alig is tölt abba három-négy pillanat,
Hogy már Toldi Miklós a mezőkön haladt.

39

Eszter pedig és a banya köztanácson,
Arra határoztak, hogy lármát kiáltson;
Nem sok a látatja, mert akármit csinál,
Minden ember alszik, főképen a király.
   Világos viradtig ott lesé az ágyát,
Akkor elővette Potifárné vádját,
Amire tanítá szégyen és a bosszú –
Hanem ez az ének már nagyon is hosszú.

*

[1] Dubnici krónika. A. J.

[2] Küküllei János. A. J.

[3] Fessler Dlugoss után. A. J.

[4] Kázmért kicsapongásai ellenére is nagy királynak ismeri a lengyel
történelem. Eszterről Fesstler, 403 l. A. J.



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!