Hirdetés

BUDA HALÁLA – Harmadik ének

10 perc olvasás

BUDA HALÁLA – Harmadik ének – Arany János

A tanács visszája

Még Budaszálláson Etele is múlat,
Ott tartja vigasság és rokon indúlat;
Buda egyik legszebb palotáját lakja;
Nem is igen készül haza Etellakra.

Veszi hegyes tőrét, az aranyos metszőt,
Puha rózsafába levelet ír, tetszőt,
Szeretetből írja; szeretetből küldi,
Szerető kivánság gondolata szűli.

Irja Ildikónak, Aladár anyjának,
Valamennyi között első asszonyának:
Udvara díszével fejedelmi társa
Vígadni siessen, föl Budaszállásra.

Buda neje, Gyöngyvér,[1] is sürgeti jöttét,
Hogy Aladárt lássa, első fi-szülöttét;
Ő maga is sínli, hogy távol a gyermek,
S messzi van egymástól lobogó szerelmek.

Íme az esztendő tavaszi zöld szinben
Újulva köszönt bé, csupa öröm minden;
Etelének is most esztendeje fordul:
Tavasza megnyílott, szíve-teje csordul.

Örömáldomásra, írja, hogy evégett
Fölveri hadastul az egész hun népet,
Veri elébb vadra, aztán lakomára:
Hová édes társát szerelemmel várja.

Sátora nyitjánál most álla meg épen
S örül Detre vitéz, leli jó kedvében;
Görbe szikár testét kardon alig vonja;
Hanem a beszédet ügyes ésszel fonja.

“Beh jó, kinek (ugymond) szolgál az egészség,
Barna piros szinben a férfiu épség
Ki érzi, jövendő számos fiak atyja:
Jó kedve az ollyat soha el ne hagyja.

“De az öregember csak tövis az ágon,
Látja, hogy ő nem kell ezen a világon,
Ide-oda zsémbel, zörög mint a haraszt;
Érzi, hogy oly vendég, kit senkise’ maraszt.

“Engem is itt únnak – érzem, tova hínak:
Örömest lennék már vendége Odinnak.[2]
Vada húsát enném, méhsört vele innám,
Háza előtt a bajt ifiodva vínám.

“De talán engem már itt feled a Norna,[3]
Velem egyívásu senki nem él korra;
Fiaim a harcban, kedves unokáim
Elfogytak előttem, Bendeguz csatáin.

“Oda vannak mind, mind; szanaszét hevernek.
Lettem magam ujra másodszori gyermek;
Mint gyerek a bölcsőn néz csak tehetetlen:
Nézem a világot elfolyni felettem.

“Karom agg; de látni; azt eleget látok:
Sokat ami volt már; keveset ujságot;
Mert nem is új nékem e világon semmi,
Kire más példát ne tudjak elővenni.

“Láttam, hogy a nap, hold, az örök menny sátra
Ma is az, ki tennap, s ama kéklő Mátra:
De az ember dolga soha nem állandó,
Keze-műve pusztúl, maga is halandó.

“Láttam hiu voltát emberi dolognak,
Hamari felhágtát, hamar estét soknak;
Királyok elestét, birodalmak vesztét;
Diadallal kezdték, cudarul végezték.

“Láttam arany béke zavaros bomlását,
Mialatt még isszuk vala áldomását:
Nosza most, kard-ki-kard! haj-előre, kopja!…
Vértől csurog a nép eskü-tevő jobbja.

“Igazat én láttam fordulni hamisra,
Drága nemes gyöngyöt éktelen kavicsra;
Méhsört savanyúvá, örömet is búvá,
Bátor bizodalmat riadó gyanúvá.

“Atyafivér vízzé, sőt epe-méreggé
Hogy változik által, ezt látom örökké;
Ez vagyon árúló, sese-susa szóktól:
Őrizd magadat te a fülbesugóktól.

“Mert az ilyen szó bont tömör egyességet,
Vékony repedésbe feszíti az éket,
Feszegeti halkan, míg hasad és szétdül:
No tehát őrizkedj’ afféle beszédtül.

“Budának is én ezt mondom vala szinte,
Mert nálad idősebb, nem is oly öszinte:
Koros ember gyengül, rebeg az mindentül,
Egy kicsi szellőre talpig összerendül.

“Mert fél az erőstől titkosan a gyenge,
Maga gyarlóságát teszi mindég szembe;
Gondja vadul víraszt a derekabb társon;
Ki ártani tudna, nem hiszi, ne ártson.

“Dícsérnek előtte: neki már az is seb;
Azt méri titokban, mennyivel ő kissebb;
Csak azon fojtódik, csak azon evődik:
Híred szele, füstjét leveri a földig.

“Nem sejted-e már is Buda elváltoztát,
Mióta királyul fényét vele osztád?
Szeme rézsut pillog; húzza magát vissza
Még a vidám bort is hallgatagon issza.

“Neved árnyékát ő azelőtt is félte:
Buda jó bátyádnak bús gondra növél te,
Gyermekkorod óta, hogy az első haddal
Szájára vön a nép, szárnyára vön a dal.

“Bokros csemetéjét fájlalta nevednek,
Hogy örege, ifja sürün emlegetnek,
Sokan emlegetnek, szeretve szeretnek;
Szeme-fénye lől már az egész nemzetnek.

“Szeme-fénye másnak, az övében szálka,
Lettél, akaratlan, szomorú vaksága:
Szárnyát maga fosztá, erejét megosztá,
Féltiben a félőst tette nagyobb rosszá.

“Ki méri egyenlőn, omló vizek árját?
Pécére ki szabja levegő határát?
Fényt hova és meddig a nap is árasszon? –
Az menjen, uralmot, birodalmat osszon!

“Nem is a szeretet, atyafi szent hűség –
Szülte csupán tettét puha kislelkűség:
Ha nem teszi is fél, ha teszi is bánja:
Ujját lemetélvén, most visszakivánja.

“Ha még csak az ujját: azt kicsibe venné,
Lettet azonban már ki tehet létlenné? –
Ezért szive búval, teli sok gyanúval,
Mint nyárfa rezeg, bár szellőcske se’ fúvall.

“Tudom szeretetben hozzá te vagy édes;
Nagy lelked a húnok közt példabeszédes;
Szavad is már eskü: hát még hited oztán!
Nem változik elméd Buda elváltoztán.

“De soká dörzsölve asszu fa is gyúlad;
Hamarább ennél az emberi indúlat;
Kivált ha örökké: »Buda így, úgy…« hallod:
Isten maga volnál, mégis megsokallod.

“Lám mondom azért, hogy sziszegő kigyótól,
Tarts, mondom, örökké a fülbesugótól;
Buda szavát hordja, maga is megtoldja:
Mit összekötétek, sima kézzel oldja.

“Akarsz Buda hőssel meglenni királyul,
Ezt adom a szóhoz, szavaim zártául:
Nem fér soha vele az egész Etele;
Ami valál eddig, légy ezután fele.

“Ami dicső és jó, azt közösen osszad,
Egyedül te inkább elbirod a rosszat;
Igy vele tán megférsz urasága székén,
Bár senyved a nagy szív a türelem fékén.” –

Szóla; de bölcs ésszel Detre bolondul járt;
Etele arcától megszörnyede mindjárt:
Szeme a villámot kegyetlenül ontja,
Maga fojtott szóval fenyegetve mondja:

“Nem tudom, Odinnak asztalához űl-e,
Kit felakasztottak magas ösztörűre,
Sátorom elébe, törvény szava nélkül,
Ronda repesőknek útálatos étkül.

“Hanem azt az egyet mondom, öreg, néked:
Úgy verd ezután is közibünk az éket,
Palotám küszöbjén úgy lássalak itten:
Hogy szörnyű halált halsz. Meglesz, bizony Isten.”

Össze az agg ember rogya két térdére,
Kegyelmet urától szava miatt kére,
Csókolta ruháját, bő köntöse alját,
Könnyel potyogtatta bársonyos aszalyját.[4]

Hogy ő nem akarta, nem is úgy gondolta,
Szót nyelvire a szó hebehurgyán tolta;
Öreg ember csácsog, hamar ád tanácsot,
S ha beszédnek indul, nem tudja, mi már sok.

Hogy Bendeguz és Rof élő tanu benne –
Azaz, élve mindjárt bizonyságot tenne:
Volt-e hunok iránt ő valaha rosszal,
Tettben avagy szóban valamely gonosszal.

Ily mentség ajakán rebegett a vénnek.
Megesett nagy lelke bátor Etelének,
Haragja lohadton meglohada, s fenkölt
Szive nem tűrhette az alant fetrengőt.

“Állj fel, öreg – mondta, lábára segélvén –
Megvertelek, ugy-e, fene szókkal élvén?
Nem bántalak immár. Eredj tova bátran:
Nincs tiltva előtted ezután se’ sátram.

“Buda vérem felől amit eléhoztál,
Abba’ lehet jó is: nyűgös az ily osztály;
De, ha magát győzvén az erősebb enged…
Mondom, öreg, nincs mért úgy félteni minket.”

Ezzel ereszté el a szászt nagy Etele.
Eszébe jutott most Ildikó levele,
Köti hún-kötéssel[5] cifra selyem tokját,
Maga és az asszony tudja csupán bogját.

Köti óhajtással. – Detre pedig mégyen,
Sárga fakó színét tüzeli a szégyen:
“Gőgös Etel, jó, jó! Ha nehezen, mégis” –
Dörmögte magában: “lám bent van az ék is!”

*

[1] Régi pogány-magyar nő-nevet alig-alig talál az ember. Én a váradi
regestrum magyar jelentésű neveiben véltem ilyesek nyomára akadni,
hol Gyöngy, Gyönyörű stb. fordulnak elő mint nőnév. Így lőn
szerkesztve a Gyöngyvér, mely annyi, mint gyöngytestvér. Nem a
hasonló nevű madárra gondoltam tehát. A. J.

[2] A skandináv hitrege fő istene. A. J.

[3] Nornák. Végzetnők, mint a párkák. Hárman vannak. Egyike a csatán
elesett hősöket vezeti Odin lakába. (Walkyria.) Hogy Detre itt
pogányul beszél, holott a Nibelung-énekében keresztyén, azon nem
fog megütközni, ki a régibb Edda énekeket ismeri. Azon még mit sem
tudtak ama nagy keresztyénségről, melyben egykorú hőseiket a mai
német írók, mint a civilizáció (!) képviselőit, a barbár Etelével
szemközt állítani annyira szeretik. A história Theodorich-jának
semmi köze a regebeli Detrével. A. J.

[4] Maig élő szó. Jelenti a népnél a női mellénynek derékon alul függő
karéjait (pellempátyait). Ballaginál Zwickkel, ruhaereszték. Nálam
itt csipkézett, rovátkolt szegély a köntös alján. A. J.

[5] Általában mesterséges kötést akar jelenteni, minő a húnoknál
lehetett; célozva a ma is köznyelven forgó kún – kötésre. A. J.



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!