Hirdetés
Hirdetés

AZ ELVESZETT ALKOTMÁNY – Hatodik ének

AZ ELVESZETT ALKOTMÁNY – Hatodik ének – Arany János

Míg a varázshölgy és deli hőse az éj birodalmát
Látogaták, haragos Hábornak egyéb vala gondja.
Ő az örök Sorsnak szigorú lakját keresé föl,
Tőle megértendő maga és Armída jövendő
Végzetiket. Havasok közepett, hol az emberi talpak
Még soha nem hagytak múlékony bélyeget a hó
Csillámló tetején, homorúl egy völgy tekenője,
Csak röpülőknek nem járhatlan szikla falakkal.
Itt van a Sorsisten barlangja, bevésve a vén föld
Gránit kérgének – még hajdan a gyermeki beltűz
Által felcsattant – nagy himlőjébe. Körötte
Semmi, csak a korhadt pusztúlás bús hagyományi,
Semmi, csak a mély csönd, mely sokkal üresb vala, hogysem
Észre lehessen venni halandónak, ha reves fán
Kérődző szúknak meg nem töri halk ropogása.
Bent a barlangban nagy gőzmalom él: az Időnek
Malma ez, amelynek tágas hombárai telvék
Soknemü testekkel, várókkal a végzetes őrlést,
Ő maga relytélyes barlang méhében, iromba
Felhők leple alatt űl a Sorsisten, örökké
Olvasván a fátum öles foliántjai titkát.
És amint sorolá a tárgyakat, elzavaratlan
Renddel csúsznak azok le a széles hosszu csatornán
A kíméletlen garad örvényébe sodorvák.
Hősöket és nyomorú koldusokat egyre sodor le
E garad, amint jött a tarka vegyűletü rendsor:
Pompás Alkibiad, nagy fényü Lucullus, eb-éltű
Diogenes, nyomorú Timon, ragyogó Cleopátra,
Markalf és Salamon, Democrit, Socrates, itt mind
Összekerülnek, mind egy lisztté hullanak össze.
Fulvia, Xanthippe, Lucretia, Thisbe, Korinna
Mind egyek itt, Brutus pora egy lesz Tarquiniussal;
Phidias márványfejeit törvényfa revével
Őröli e malom össze; Rafáel vászna szenes zsák
Közzé őgyeledik, s az Apelles rajzai szintén
Úgy oda lesznek, mint a most divatos fali firkák.
Ott az ephesusi templom után jő durva Herostrat
És ama nagy Macedon, kit az égés éjjele szült volt;
Itt a szolgabirót hajdúja kiséri, az írnok
Hamva uráéval vegyül ellentétileg ismét.
Elvegyül ispánné tens asszony is a jegyzőné
Nemzetes asszonnyal, tűz vízzel, szénpor a mésszel,
Tolvaj a bíróval, jobbágy uraság inasával,
Elvegyül a káplár apjával s pór rokonával.
Szóval az ellentét megszűnik: porhamu lesz mind
Ami van e földön; csak az ész nem, a szellemi rész nem.

Nem? haha! Nézzétek. Tetemes könyvek sokasága
Sodródik lefelé, mint annyi druídapapok, kik
Emberi életeket kívántanak áldozatúl, kik
Emberagyak velejét égették isteneiknek
Gyász oltáraikon. Lám e foliantok elették
A zseni szerzőket; megémészté őket is a moly:
Most pedig a foliantok, a moly, mind együvé hullnak.
Ott Calepinus jő, a Bábel tornya utána;
Hátrább X ut Tök, meg a többi piszoktele firkák.
Gyöngyösit a rímest kíséri Kovács pici lantja,
Édös-Gergöly után Mátyási jön, és szamarastul
Néhai Mondolatos, mind, mind a garadba lehullvák.
Ott jön az én könyvemnek öt első éneke is már;
Lapjain illatos ó sajtok maradéka mutatja,
Mily fokon álla szegény a dicsőség úri kegyében.
Ó jaj! a mélybe zuhant, honnét pora jegytelenűl fog
Hullani majd az örök feledékenységnek ürébe!

Hábor e barlangot keresé föl s térdre borulván
Érc küszöbén annak (tudnillik az érc a kövekben
Lappangott valahol, mint egykor a monda cigánya
Nagy fa kanáljával hörpölve vizét a Dunának:
Halleves ez, mondá, mert ott van a sok hal a vízben)
Kérte a Sors-istent: adná tudtára jövendő
Sorsát, és ha ravasz nőjét van-e mód, van-e vajjon
Titkos erő, megfosztani a bűvös hatalomtól.
Melyre a Sorsisten mennydörgő hangu beszéde
Így ada választ a barlangnak mély fenekéről:
“Sorsodat; ó szellem, magasabb vagy bár a halandók
Népénél, az örök végzet nem hagyja tudatnom.
Mély titok az, mellyet csak e barlang istene láthat,
Sorsod azonban, halld, ettől függ, ezt cselekedjed:
Hölgyedet, Armídát, menj, leld föl ez éjen, e percben
Erdei lakjánál, hol most akar űlni menyegzőt
Földi halandóval, s vár téged, minthogy egyébként
Célja, mit e násszal szándékszik elérni, merőben
Meghiusul. Engedd hogy szép legyen, és ne parancsold,
Hogy vegye föl vénasszony alakját, egyszerü képét,
Míg nem hajnallik. Haragos vagy bánatos arcot,
Bármi következzék, ne mutass, mert vége különben
A tervnek, miszerint elronthasd nődet örökre.
Mindazonáltal légy szemes és mindenre figyelmezz,
S majd mikor Armídád kebeléből titkosan egy kis
Ólomedényt von elő s tartalmából szemeid meg-
Hinté, s arcodon érzed a hő cseppeket égni:
Kapd el az ólomedényt és hintezd vissza szemébe
Mind a nedűt, mely még maradott vala benne, fenékig,
Ettől függ sorsod: ne feledd, vagy, tudva, ne mellőzd.”

Így a sötét szellem; s elmondván lőn iszonyú csend,
A malom egyhangú rop-rop-ját, mely soha meg nem
Szűnik az éltes idő hosszát kijegyezni egyenlő
Pécékkel, természetesen ide nem számítván.
S most, miután Hábor tova illant, édesim, ah most
Fussuk e zordon tájt, fussunk Hábornak utána,
Aki varázsnőjét (már tán nem is azt) a parancsként
Fölkeresé s egyedül lőn víg lakodalmi közönség.

Nagy baj az írónak, de kivált annak, kire bölcső
Lepleiben fülökig ránták a múzsa leányok
Ajkaikat, kit jó mamikája zuzával az apró-
Marhának tartott, és léc-szeg fürtjeit addig
Meg nem szűnt fodorítni, tüzes vassal sütögetvén,
Míg született költő nem vált nápész gyerekéből –
Nagy baj a költőnek, mondom, ha megúnta teremtett
Jellemeit maga is, s velök egy hajlékba szorulván
Nem tud azokról már érdeklőt mondani semmit.
Így vagyok én. Lakodalmi csoport dőzsölne köröttem;
Hábor a hajdani férj, Armída, menyasszony ezúttal,
S Bende vitéz, mint nősz; 3, mondd: három egyénből
Áll az egész sokaság: mit mondjak rólok, uristen;
Mit még nem mondtam valamellyik hexameterben?
Mondjam-e, hogy mielőtt Hábor beköszöntene, tündér
Hölgye a conservnek Bendét karjába szorítva
Kellemes álomnak szunnyasztá boldog ölébe?
Hogy kivoná mellfodra közől Hecaté adományát
S Bende fehér kebelét fölfejtvén inge havából;
Szopni hagyá abból csecsemőjét a pokoléjnek?
Hogy miután e nadály vastagra hizott a legény bő
Véréből, a menyasszony e vért piciny ólomedénybe
Fogta föl, és az edényt puhapamlag melle feszülő
Két Parnasszának deli Tempéjébe dugá el?
Mondjam-e, hogy Hábor meg a nő, meg Bende, lakoztak
Állati étvággyal faldosván szellemi étket,
Kortesi gégékkel tütükélvén ménesi nektárt?
Mondjam-e, hogy tündér Armída kilopta hevítő
Pár emlői közől babonázott ólomedényét,
És nagy hirtelenül Hábor szemeit tele szórva,
És Hábor sebesen ráföcskendezve viszontag:
Hah!…………………………….

Bende kiáltott így, mert volt ok rá. Iszonyító
Látvány az, mely lőn kiterűlve szemének előtte.
Elsőbb is Hábor kezein, képén, szemehéján
Tűzfoltok kerekednek elő, hol a bűverejű csöpp
Megszállott; azután e foltok messzeterűlnek
Hirtelenül, mint szok terjedni tavak sima tükrén
A potyogásig elért záporszem ezüst karikája.
Erre a garboncás tűzzé vált, talpig egészen.
A kalap elveszté szín nélküli színe talányát,
Összenyomott tetején füst, láng és szikra lövell ki,
Mint a Vezuv torkán; majd átvörösöllik egészen,
Mint az iszákosok orrai, végre fakó hamuvá lesz
És oda hull, oda hull Bendének lába elébe.
Már ég a köpeny is: mind jobb, mint bal fele lángol,
Cérna-recéjének megemészté már e pokoltűz
Életerős szálát: némely lebegő darab egy láng-
Nyelvvé változik át, s legelőbb is a nászkalibának
Nyalja körül venyigés ereszét csavaros repüléssel.
Hah, már a szöges orr, a nyakbötyök, a busa homlok
Ismerhetlenek ott; nincs a két mártogató láb,
Láng az egész Hábor (mint volt éltében örökké
Szelleme), a hajlék oda lőn, zavaros szelek árja
Szórta el azt korom- és füstképen a lég üregében.
Most egy dögleletes bűz támad; Bende tekinti
Armídát, az arát, s megborzad, síri soványság
Torzítá el egész testét hölgyének; a látás
Ablaka nem több, mint az a szám, mely nem sokasíthat
És nem is oszt, a másikon űl örök éjjelü vakság.
És ez alak szintén égett, nem lánggal azonban,
Mint a dicső Hábor, hanem úgy füstölögve, mikéntha
Ázott szalmatörek fojtott tüzinél szenes arcú
Új-magyar égeti szén garmadkáját faluvégen.
Bende körülnézett: sivatag minden körülötte,
Mint a Zsidó-tenger partján, hol az ősi világ két
Városa elsülyedett; bércbálványok sora bámul
Rá hidegen; kövesült élőfák állanak őrt a
Rettenetes téren, kérdőleg előre hajolvák.
Megborzad; szivére fut a vér Bende vitéznek,
Régi csatornáin nem mervén folyni szokottúl,
S távozik a helyről, ha talán távoznia van mód.
Visszatekint mégis távolból, vissza, ha Lóthné
Fátuma érné is, mert valljuk meg, mi, teremtés
Bőrbe kötött első kiadási, mi férfiak, olykor
Női kiváncsiak is szoktunk ám lenni titokban.
Visszatekint, mondám: ott nézi a messze világló
Hábort égni, miként égett az irásbeli szentelt
Csipkebokor, s tekeres füstét kigyódzni az égig.
Nézi menyasszonya lassan emésztődő romalakját,
Melyből rothasztó láz terjed el a levegőben,
Intő bűz atomit száguldoztatva előre.
S im a láng eltűnt! az alak pedig állti helyében
Öszerogyott! mindaz, mi előbb Hábor vala, most egy
Barna bitang felhő, fenn a sziklák tetején túl,
És az előbb Armída csak egy kis porhamu-domb már.

Bende tovább haladott. “Mit várjon a földi halandó,”
Monda sohajtva, “midőn a hatalmas szellemi nép is
Így odalesz; füstté, hamuporrá bomladozik szét?
Látom: e földön nincs állandóság. Hiu minden
Küzdés, fáradozás. Az arany bullák oda lesznek,
Alkotmány oda lész, oda lész az adótalan élet,
Vámok, avíticitas, majorátus, tolvaj-akasztás
És botozás, mind, mind eltűnnek, idővel, e földről;
Mint eltűntek azok, kik ez elvek népei voltak.
Új fajok állnak elő, új eszmék kelnek agyukban,
Majd megavulnak ezek, szintúgy, mint mi elavultunk,
S új tavasz éled föl, mindég másfajta virággal.
Hasztalan úsznék hát ellent az idő folyamának:
Elsodor a hullám, és akik utánam eveznek,
Nem lelik a habban nyomomat, mellyért tusakodtam.

Ily monológ közben egy halmocskára jutott fel;
Honnan visszatekint még egyszer a helyre, hol a két
Ellenies szellem szétoszlott vegytani módon.
“Értem” monda tovább, “értem. Szeleburdi reformnak
Szelleme volt Hábor, ki az elvvel nem köte össze
Jó szivet és tudományt. Maradásé nője (hah, e nő!),
Oktalan, a jót sem tűrő, vesztegmaradásé.
És most a maradás védszelleme a szabadelvű
Garboncást füstté oszlatta fel; a garaboncás
Lassan emészté föl; beltűz erejével, a némbert.”

“Hah! de mi új látvány ez, amely most készül előttem?
Íme a fölleg, mely eredett füstéből a Hábor
Szellemi lényének, lefelé tart; íme leszáll a
Néma rögökre, hol a hölgynek pora nyugszik a földön.
S íme, a felhőből tűz pattan a kis hamudombba;
És ez mozgani kezd; a fölleg rojtjai szintén
Kezdenek összevonúlni, szilárdabb testü valóvá.
Majd egy fő idomúl, majd nyak, mell, kar, kezek és láb.
Szárnyak is, egy szép pár, hímzettek aranyszínü tollal,
A rögök a földről hasonúl életre kelének,
Fő, kebel és a többi tagok feltűnnek, elömlő
Bengali fényénél a hajnal-ölelte keletnek!”
Úgy van, a felhőből fiatal test díszes alakja
Fejlék: rózsapiros képű, daliás magyar ifjú,
És a rögök közzől, honi fűzetü mezben, arája
Támadt létre, miként ismételt életü phőnix.
És a sziklavidék, a kopár völgy, édeni kertté
Díszesedék, melynek közepén ifjú füvü halmon
Állott a deli pár, egymást szemlélve; csodálva,
Mígnem a szellemi csók elpattant szűzi szemérmű
Ajkaikon. –

Akkor az életerős, szoborékes hím karon ölté
A tündér idomú, mondhatlan kellemü hölgyet,
S fölkerekedve legott, ragyogó szárnyak segedelmén
Elröpülének az álméló Bendének előle.
Kiséré szemivel hős Bende is a csoda párt, és
Nézte, miként márták magokat keleten a kiáradt
Hajnali tűztenger hullámiba, megfürödendők
Reggeli fürdőjében a tiszta-piros levegőnek.

Míg ezek így esnek légben, földszint s a pokolban,
Addig a korteshad szanaszét hever éji tanyákon,
Udvaran állongó szekereknek alatta, fölötte.
Csak Kolocintos uram nem nyughatik, üsdi közönség
Nagynevü hadnagya. Ezt nem hagyta pihenni a hírnév
Ördöge, mely készté, hogy víja ki tettel is a már
Több év óta nevén fityegő sallangot, a kedvelt
Hangu vitézlő szót, mely néki dukál vala, persze.
E végett a kolompviselőket fölveri hangos
Szunnyadozásikból, s miután fél álmos “ebatták”
Hírül adák, hogy ezek felocsudtak némineműkép
Mámoros álomból krapulás émetteniségre:
Körbe hiván őket, tartott velök éji tanácsot.
“Tudjátok fiaim” kezdé a csapat vezetője,
“Pörgedy, a hadnagy, hol ütötte föl éji tanyáját
Oktai népével, mely balgatagúl az adózók
Mellé csatlakozott alacsony nyereségnek okáért?
Vármegyeház telkén foga helyt, mert érezi vétkét,
Mellyet az alkotmány ellen követett s remeg a rá
Méltán megharagudt nemeseknek vérboszujától.
Ámde a bűnt isten sem hagyná megtorolatlan,
Aki mit ett, illő, hogy igyék rá, és a kutyának
Érdem után szoktak nadrágot varrni, nem úgy van?
Mostan azért, fiaim, hadicselt gondoltam: ez éjen
Zajtalanul ütnénk rájok s bortól nekibágyadt
Tagjaikat kennők in-nyujtó fütyköseinkkel.
Küzdeni szép a honért: meghalni sem árt a hazáért!”

Összeszorult a bot kezeikben a potioroknak,[1]
Hallván lelkesitő szavait Kolocintos uramnak,
S két perc múlva egész csapatuk talpon vala. Első
Gonduk a borhordó-keresés volt, mellyet az estve
Képtelenek voltak kiüríteni gégesegéllyel.
Ott vala hordójok: de a szesz, mely lelkesité azt,
Nem vala már: fenekén az öreg hordónak erőszak-
Fúrta sebek nyíltak, dongái betörve kegyetlen,
Elszakadott abroncsai szerte hevertek a földön,
És az egész hordón a halál bús képe sötétlett.
Megdöbbent a csoport. “Gonosz ellen okozta ez ármányt”
Nagy boszusan morogák: mert nem volt köztök egyén, ki
Emlékezhetnék a tegnapiakra, miképen
Őmagok onták vérit e hordónak ködös ésszel!

Most a hon és hordó ügye mélyen megkeserítvén
Szíveiket, lobbant kit-kit vasmarku haragra;
S mint a sötét éjben gátat tört hengeres árvíz,
Hömpölyög el nehezes csapatuk megyeház kapujához.

Ingady sem tölté restűl idejét ezen éjjel.
Ő feljárta magánosan a pártok vezetői-
És fő emberinek vígságteljes éji tanyáit:
Óvtalan ablakokon leskődött nagy figyelemmel,
Szedve bögyébe ha mit látás, hallás avagy éles
Szaglás által megtudhatna, vagy észre vehetne,
Melyből jóslatokat férceljen a holnapi napra.
Vármegye házához sietett most, sejtve hogy annál
Szinte nemes csapatok foglaltanak éjjeli nyughelyt,
Lopva kikémleni ott az erőt és főleg a tiszta
Bel meggyőződést, hogy számítása ne csaljon.
Macskai léptekkel sompolygott a poros udvar
Párnáján heverő sokasághoz; megkerülé azt,
Számát megjegyzé, amint hozzá tuda vetni;
Hajh, de a vélekedést kitanulnia nem vala jó mód,
Mert a fővegeken nem látott ismeretes jelt.
Mindazonáltal, köznemesek lévén, nem-adózók
Száma közé sorolá, s indult is visszafelé már,
Amikoron hátul egy erős kar (Pörgedyé volt)
Megragadá torkát, kérdvén, mi a tábori jelszó.
Megdöbbent a sötét éj vándora, visszahanyatlott
S reszketeg ajkakkal rebegé halkan: nem adózunk!
“Kém, kém! verjük agyon, tépjük szét, vágjuk ezer-rét”
Pörgedy ordítá markát jobban beszorítván.
“Hol van? verjük agyon!” rivalának többen a földről
Talpraszökött nemesek, s jaj lett voln’ Ingady úrnak
Hogyha vitézlő hadnagy uram könyörűlve az árván,
El nem ereszti nyakát, súgván, hogy fusson amint tud.

És futa Ingady úr, de a sors, hajh! nem vala pártján.
A megyeház kapuján Kolocintos népire bukkant,
Kik nagy erőszakkal nyomulának az udvaröbölbe.
“Jelszódat!” rival egy: “Jaj, adózom, adózom, az isten
Áldja kigyelmeteket” könyörög “mindég is adóztam.”
“Üssük a rossz hazafit” riadoz körülötte; az élet
Gombja fölött pedig ólmosok ádáz erdeje csattog.
Futni ered mégis; de hová fut a jámbor? Elűl víz,
Hátul tűz: a halál bizonyos, bármerre szaladjon.
Mindazonáltal a sors protokolluma másnemű végzést
Foglalt Ingadyról; s nem akarta, hogy ólmosok által
Jusson a Hádesz egértőrébe, (hová a bebúvás
Csak bagatella dolog; de kibúni: az egyszer a munka!)

Volt a telek közepén kerekes kút, melyben a föl- s le-
Mártogató vedrek, mint a karthauzi barátot
Jobb és bal tenyerén M. M-je halálra, naponként
Emlékeztették az alispánt, szolgabirákat
És az egész tisztkart a szerencse s idők folyamára.
E kútig haladott jó Ingady. Nem mese ám az,
Hogy kútak közelén jó szellem tartja tanyáját
Őrködvén a halandók népe fölött a veszélyben:
Mert állítni merem, merem is doceálni hütömmel,
Hogy, ha e szellem nem súg Ingadynak, soha föl nem
Éri eszével, hogy beléüljön a kút vödörébe,
És lebocsátkozzék biztos menedékül a kútba.
Itten azonban már jól van neki dolga szegénynek:
Álla vacog kissé, pedig állig nincs is a vízben,
S nem leli senki meg itt (az igaz, nem is üldözi senki)
Csak tűrjön keveset, csak tudjon tartani csöndet.

Mondani sem szükség, hogy Pörgedy és hada talpon
Állának, mikor a haragos Kolocintos az üsdi
Népet elővezeté. Mint ment a nehéz csata véghez,
A mindjárt követő énekben elénekelem, ha
Pártfogolóm, a múzsa-leány, megadandja segélyét,
S nem teszi meddővé régen vajudó koponyámat.

*

[1] A potandó, sciliset. A. J.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!