Karinthy Frigyes élete és munkássága

Karinthy Frigyes 1887. június 25-én született Budapesten. Édesapja Karinthy Ferenc tisztviselő, édesanyja Engler Karolina hat évvel Karinthy Frigyes születése után meghalt. Az érettségi után kipróbálta magát a természettudományok területén is, hiszen először a matematika-fizika szakra iratkozott be, utána orvostanhallgató lett. Habár egyiket sem fejezte be, rengeteg tudást szerzett erről a területről is, amelyeket későbbi munkássága során hasznosítani tudott. 49 évesen agydaganat támadta meg és két évvel később 1938. augusztus 29-én, Siófokon halt meg.

Karinthy Frigyes munkássága

Karinthy Frigyes munkássága nagy hatást gyakorolt az emberekre, és a mai napig fontos szerepet tölt be az irodalomban, hiszen az egyik legolvasottabb magyar írók egyike. Számos műfajban próbálta ki magát, azonban a leghíresebbnek a humorista vonal mondható.

1906-ban először újságíróként mutatkozik be és Az Újság, illetve később a Nyugat napilapban jelennek meg írásai. 1912-ben jelenik meg az Esik a hó, a Ballada a néma férfiakról című két novelláskötete, az Együgyű lexikon, a Görbe tükör és az Így írtok ti. A Tanár úr kérem 1916-ban jelent meg és sikere vetekszik az Így írtok ti-vel.

49 évesen kiderült, hogy agydaganattal küzd és ebben az időszakban írta meg az Utazás a koponyám körül című művét, amely sajátosan közelítette meg a problémáját, azonban egyértelműen nagy sikert aratott.

Humora kiemelkedő volt, fontosnak tartotta, hogy az emberek nevetni tudjanak és mélyen elítélte az igazságtalanságot és a kegyetlenséget. Munkássága során a középpontban mindig az ember állt, hiszen humanistaként hitt abban, hogy az ember élete nagy jelentőséggel bír.

Így írtok ti

Karinthy Frigyes Így írtok ti című műve a mai napig híres. Karinthy sokkal inkább jellemezte irodalmi karikatúraként ezt a művét mint paródiaként. A művében magyar és külföldi írókat egyaránt parodizál és erősíti fel a műveik egyes stílusjegyeit. Karinthy célja a szórakoztatás mellett a kritika is volt, hiszen mindenkiben megtalálta azt a jellemvonást, amelyet könnyedén bemutathatott az olvasók számára. Természetesen nem a bántás volt a célja Karinthynak ezzel a művével, hiszen a kortársak is sokkal inkább egyfajta „reklám”-ként tekintettek erre és nem vették rossz néven a piszkálódást.

Ady esetében például a gőgösséget hangsúlyozta ki, illetve a Magyarországról alkotott véleményét. A Moslék-ország című paródia is erre utal, az ország elmaradottságát emeli ki benne.

Az Új vizeken járok című költemény jelenik meg a szemünk előtt a víz és a hajó által. Megjelenik még továbbá az a kritika is, hogy Ady verseit sokszor értelmetlennek tekintették és ebben a műben is megmutatkozik ez a jelenség.

Babits Mihály esetében az antik kifejezések, babitsi formakultusz, figura etimologica (a szótő ismétlése), túlzó, sűrítő, halmozó szójátékok jelennek meg

A Futurum Exactum című karikatúrájában az antik római kultúrára utal, továbbá számos esetben hangsúlyozza ki Babits formakultuszát is („torzók torza”, „korzók korza”).

Kosztolányi Dezső esetében A szegény kisgyermek panaszai című kötet címét is parodizálja, hiszen A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései címmel jelenik meg Kosztolányiról alkotott karikatúrája. Karinthy Frigyes az eredeti szöveg emelkedett tárgyának a közönséges szintre való lefokozására törekszik, a szimbolista, impresszionista irányzatot az obszcén irányába viszi el.

Tanár úr kérem

Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című műve hatalmas sikert aratott az olvasók körében. A műben egy kamaszfiú mindennapjaiba láthatunk betekintést, többnyire az iskolai élmények köré csoportosulnak a történetek. A két leghíresebb fejezet A jó tanuló felel és A rossz tanuló felel. Ezekben erős kritikát fogalmaz meg a XX. század oktatási rendszerével kapcsolatban.

A JÓ TANULÓ FELEL

A jó tanuló az első padban ül, ahol hárman ülnek: ő a középen, a jó tanuló, Steinmann. Az ő neve nem tisztán egy ember jelzésére szolgál; – szimbólum ez a név, ahány fiú az Osztályban, annyi apa ismeri otthon ezt a nevet. „A Steinmann miért tudja megtanulni?” – kérdezi otthon harminckét apa harminckét fiútól. „Kérd meg Steinmannt, hogy magyarázza meg”, mondja az apa, és a fiú valóban megkéri a Steinmannt. A Steinmann mindent tud előre, még mielőtt megmagyarázták volna. Matematikai lapokba dolgozik, és titokzatos szavakat tud, amiket csak az egyetemen tanítanak. Vannak dolgok, amiket mi is tudunk, de ahogy Steinmann tudja, az a biztos, az az egyedüli helyes, az az Abszolút.

Steinmann felel.

Ez különleges, ünnepélyes pillanat. A tanár sokáig nézte a noteszt; halálos feszültség remeg az Osztály felett. Mikor később a francia rémuralom történetét olvastam, mikor a Bicêtre foglyai közül előszólítják a halálraítélteket: mindig így tudtam csak elképzelni. Az agyak utolsó, véres erőfeszítésben kapkodnak lélegzet után – még van két másodperc, azalatt mindenki villámgyorsan elmondja magában a mértani haladvány tételeit. Tanár úr, én készültem, mondja az ember magában. Tanár úr, fiam tegnap gyöngélkedett. Az egyik lehajol a füzete fölé, mint a strucc, hogy ne lássák. A másik merőben szembenéz a tanárral, szuggerálja. A harmadik, idegember, egészen elernyed, és behunyja a szemét: hulljon le fejére a bárd. Eglmayer, az utolsó padban egészen elbújik Deckmann háta mögé, ő nincs is itt, köszöni szépen, nem tud semmiről, őt írják be a hiányzók közé, töröljék ki az élők sorából, őt felejtsék el, béke poraira, ő nem akar részt venni a közélet küzdelmeiben.

A tanár kettőt lapoz, a K betűnél lehet – Altmann, aki az év elején Katonára magyarosította a nevét, e percben mélyen megbánta ezt az elhamarkodott lépést. – De aztán nagyot lélegzik: egyszerre megállnak, és a tanár becsukja a noteszt.

– Steinmann! – mondja egészen halkan és kivételesen.

Nehéz, felszabadult sóhaj. Kivételes, ünnepélyes hangulat. Steinmann gyorsan feláll – a mellette ülő kiugrik a padból, szerényen és udvariasan áll, míg a jó tanuló kimászik a padból: mint egy testőr, néma és mellékes dekoratív szereplője egy nagy eseménynek.

Maga a tanár is ünnepélyes. Oldalt ül le a székre, és összetett ujjakkal gondolkodik. A jó tanuló a táblához megy, és kezébe veszi a krétát. A tanár gondolkodik. A jó tanuló erre felkapja a spongyát, és sebesen törülni kezdi a táblát: ebben végtelen előkelőség és önérzet van, ezzel azt akarja jelezni, hogy ő ráér, hogy neki nem kell most törni a fejét, ő nem fél, ő mindig készen van, ő addig is, míg a felelés kezdődik, valami hasznosat akar csinálni a társadalomnak, ő ráér gondolni a köztisztaságra és az emberiség békés fejlődésére, és letörüli a táblát.

– Hát – mondja a tanár, és gondolkodva húzza a szót -, majd valami érdekes példát veszünk…

A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen, valami érdekes példát, az érdekes helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz a tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf megkérte a kezét, és mielőtt válaszolna, megértéssel és rokonszenvvel mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintet elbűvöli a grófot, s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvező lesz.

– Vegyünk egy kúpot… – mondja a gróf.

– Egy kúpot – mondja Steinmann, a grófnő. De már ezt is úgy tudja mondani, ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ő tudja, mennyire kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az erre legalkalmasabbat, megbízott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a kúpot, de nyugodtak lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a kúppal, én is ott leszek a helyemen, és megbirkózom vele.

– Különben – mondj a tanár hirtelen -, vegyünk inkább egy csonka gúlát.

– Csonka gúla – ismétli a jó tanuló, ha lehet még értelmesebben. Ő a csonka gúlával éppen olyan határozott, barátságos, bár fölényes viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki egy csonka gúla? Ő nagyon jól tudja, őt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak olyan gúla, mint más, normális gúla, egyszerű gúla, amilyent egy Eglmayer is el tud képzelni – csak le van vágva belőle egy másik gúla.

A felelés rövid ideig tart. Félszavakban beszélnek egymással, értik egymást, lassanként intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló közt: mi már nem is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokon lélek, mely itt előttünk egyesül, a differenciálegyenletnek éteri légkörében. Egy mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is beszélgetnek ők, hogy ez felelés, az előmenetel megítélése. A jó tanulónak be se kell fejezni ezt a mondatot. Minek befejezni? Maradt-e szemernyi kétség afelől, hogy be tudja fejezni?

A jó tanuló szerényen és illedelmesen ül le. A következő percben már roppant érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogását: egy szónál gúnyosan és diszkréten elmosolyodik, és a tanár tekintetét keresi lopva, hogy még egyszer összenézzen vele, és a tanár lássa, hogy ő, bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja, mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a felelő, és hogy mit kellett volna felelnie.