A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Az ötvenes évek hírhedt kommunista vezérei

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
4232
Nyomtasd
Dátum: 2012-11-02 Küldd tovább
  Letöltés

Az 50-es évek hírhedt kommunista vezérei: Rákosi, Gerő, Farkas, Révai, Péter Gábor

Magyarország 1945 áprilisában szabadult fel a német megszállás alól, ám ez az esemény egyúttal a szovjet megszállást is jelentette. Az orosz hadsereg jelenléte már 1945 tavaszán előrevetítette, hogy országunkban – valószínűleg hosszú időre – az általuk támogatott kommunisták fogják majd uralni az államhatalmat. Garantálta mindezt az is, hogy a győztes országokból álló SZEB (Szövetségesek Ellenőrző Bizottsága) nevében a szovjet Vorosilov volt az ország tényleges ura! 

A kommunisták hatalomra jutása azonban valójában négy év alatt, 1945 áprilisa és 1949 február elseje közt ment végbe! (1949 február elsején számolták fel Magyarországon a pártokat, és olvasztottak be minden politikai erőt a kommunisták vezette Népfrontba.)kommunista vezetők

Először, még 1944 decemberében egy ideiglenes kormány jött létre, Miklós Béla volt tábornok vezetésével, mely kormányban a kommunisták még „csak” három, a kisgazdák és a szociáldemokraták kettő-kettő, a parasztpártiak pedig egy tárcát kaptak. Ez a kormány kért fegyverszünetet a szovjetektől, állította helyre a közigazgatást, helyezte kívül a Horthysta törvényeket (pl. zsidótörvények) és állította bíróság elé a háborús bűnösöket (Szálasi kivégzése: 1946 március 12). Egyúttal elrendelt egy minimális földosztást is, hogy a parasztok körülményein javítani lehessen.

Végül eljött 1945 novembere, és megtartották a háború utáni első parlamenti választást, melyet a Független Kisgazdapárt nyert meg (a kommunisták csak harmadikok lettek a szociáldemokraták mögött, 17% -os gyatra eredménnyel). Új kormány alakult a kisgazda Tildy Zoltán vezetésével, mely kormányban hangsúlyos szerep jutott a kommunistáknak. Szovjet nyomásra lett egy kommunista kormányfő helyettes (Rákosi Mátyás), és a kommunistáké lett a belügyminiszteri tárca (Nagy Imre) illetve  a közlekedés (Gerő Ernő) és a népjólét (Molnár Erik) minisztériumai, majd elérték, hogy a Gazdasági Főtanács is a kezükbe kerüljön. Jóval nagyobb befolyást kaptak, mint a 17%-os eredményük ezt indokolta volna. (Itt jelentkezett először, a szovjet befolyásolás és nyomás ereje.)

Az ország kikiáltotta a 2, köztársaságot, és ekkor, 1946 februárjában átalakították kissé a államhatalmi rendszert, hiszen szükség lett egy köztársasági elnökre is. Ezt a tisztséget végül Tildy Zoltán kapta, és egyúttal átadta a miniszterelnöki posztot Nagy Ferencnek. Innentől kezdve, 1946 februárjától három év alatt, 1949 február 1 -ig a kommunisták ügyes taktikázásokkal felszámolták a több-párt rendszert és átvették a teljhatalmat. Az 1946/ VII. tc. alapján, amely a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szólt, sorra tartóztattak le kisgazda politikusokat, és fokról fokra „olvasztották” a többségben lévő kisgazdapártot (szalámi taktika).

Közben megindultak az államosítások (többnyire erőszakos úton), és a közigazgatás megtisztítása a megbízhatatlan (azaz nem hithű kommunista) alkalmazottaktól. Lezajlottak a nagy koncepciós perek, melyekben a kommunisták leszámoltak azokkal, akik veszélyesek lehettek volna hatalmukra, így a hadsereg nem megbízható vezetőivel (tábornokok pere), az egyház vezetőivel (Mindszenty per) és az arisztokratákkal (kitelepítések a Hortobágyra). A megbízhatatlan – kommunista ellenes – elemek elleni harcra a rendőrségből létrehozták az Államvédelmi Osztályt (ÁVO: 1946-1948), majd az Államvédelmi Hatóságot (ÁVH: 1948-1956). Ezen szervek egyetlen fő feladata a rendszer ellenfeleinek üldözése, a rendszer és vezetőinek védelme volt

A kommunista hatalomátvételnek fontos fordulópontja volt az 1947 augusztus 31-én tartott „kékcédulás választás”. Már javában folyt a választási kampány, amikorra elkészültek a választási névjegyzékek. Közel 400.000 személyt kihagytak a névjegyzékekből, megfosztva őket szavazati joguktól, ezzel a legérzékenyebb veszteséget okozva a demokratikus ellenzéki pártoknak. A választásra kék háttérnyomású ideiglenes választói névjegyzékkivonatokat készítettek. Azok adhatták le ilyen szelvénnyel a szavazataikat, akik a voksolás napján nem tartózkodtak állandó lakhelyükön.

Ebből az Magyar Kommunista Párt saját részre kinyomtatott egy jelentős mennyiséget és a párttagok a választás napján ezzel mentek kirándulni. A „hétvégi kirándulók” teherautókkal több településen is megjelentek és ugyanazon kommunisták több helyen is szavazva – gyakorlatilag csalással – jelentős mértékben gyarapították szeretett pártjukra leadott szavazatok számát. A választás győztese ki más, mint az MKP lett 22,3%-kal és mintegy 68.000 hamis szavazattal. A győzelemmel tovább erősödött a kommunista befolyás, hisz az új kormányban már minden kulcspozíció az ő kezükbe került. A demokrácia felszámolásának egyik utolsó lépése az volt, hogy 1948 június 12-én felszámolták a Szociáldemokrata Pártot, melyet egyesülésnek álcáztak. A két pártból létrejött a kommunisták által uralt Magyar Dolgozók Pártja. (Az 56-os forradalom után új neve: Magyar Szocialista Munkáspárt lesz.). A legvégső lépést 1949 február elsején a Függetlenségi Népfront létrehozása jelentette, melybe minden még létező pártot beolvasztottak, és a szervezetet kommunista irányítás alá helyeztek. Ezzel lezárult egy korszak hazánk történetében. Új sztálinista alkotmánnyal, és a szovjetek jelenlétével Magyarország egészen 1988-ig, 39 évre kommunista vezetés alá került.

A kommunista korszak legdiktatórikusabb fejezetét az 50-es évek jelentették. Ebben az időszakban – pontosabban 1945 és 1956 között – kommunista főfunkcionáriusok kezében volt az ország sorsa, gyakorlatilag élet – halál urai lehettek! Később jött az 1956-os forradalom, mely után a Kádár-rendszer már sokkal mérsékeltebb formában volt jelen. A Kádár-korszak utolsó évtizedei pedig 1975 és 1988 közt „puha diktatúraként” nyomokban emlékeztettek csak az 50-es évek valódi terrorjára. Cikkünk a továbbiakban ezen „vészkorszak”, az 50-es évek kommunista vezéreiről szól, azaz öt emberről: Rákosi Mátyásról, Gerő Ernőről, Farkas Mihályról, Révai Józsefről, és Péter Gáborról!

Rákosi és a címere


Rákosi Mátyás (1892-1971)

 

Rosenfeld Mátyás néven látta meg a napvilágot, zsidó, kiskereskedő családból származott. Apja 1904-ben változtatta meg családjuk nevét, pont abban az évben, amikor a kis Rákosi alig 12 éves volt. Sopronban végezte az elemi iskolát, majd 1910-ben érettségizett a szegedi főreáliskolában jeles eredménnyel. Ezután a Keleti Kereskedelmi Akadémia külkereskedelmi szakán tanult. 1912-től Hamburgban, 1913-ban Londonban tanult ösztöndíjasként. Tanulmányai alatt, még 1910-ben, 18 évesen tagja lett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak.

Az első világháborúban (még 1915-ben) orosz fogságba esett, de egy sikeres szökés után Péterváron keresztül hazamenekült. Itthon első dolga volt belépni a frissen megalakult Kommunisták Magyarországi Pártjába. A Magyarországi Tanácsköztársaságnak egyik vezetője volt előbb helyettes kereskedelmi népbiztosként, majd a szociális termelés népbiztosának posztján. A Tanácsköztársaság sajátos szervezetében ez miniszteri rangnak felelt meg. A harcok végén, 1919 júliusában rövid időre a Vörös Őrség parancsnoka lett. A kommunista hatalom bukásakor, 1919. augusztus 2-án egy embercsempész segítette át az osztrák határon.

Bécsből lázító beszédei miatt távoznia kellett, így a Komintern 1920 és 1924 közt különböző közép-kelet európai kommunista mozgalmak támogatásával bízta meg. Eközben folyamatos kapcsolatban volt Sztálinnal, aki barátjává fogadta. Ám ennek ellenére Magyarországra vágyott, és a figyelmeztetések ellenére, 1924-ben illegálisan Magyarországra utazott. Itthon nagyon gyorsan nyomára akadtak a hatóságok és elfogása után életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Büntetése alatt 1930-ban a szegedi Csillagban is raboskodott, rövid ideig Kádár Jánossal együtt.

Végül 15 évnyi rabság után Sztálin elérte szabadon bocsátását, méghozzá egy – történelemben egyedülállóan furcsa – államközi megállapodás keretében. A szovjet diktátor szeretett barátjáért a cári csapatok által 1849-ben, a szabadságharc végén zsákmányolt honvédzászlókat kínálta fel Horthynak. Végül a kormányzó beleegyezett az alkuba, és kiengedte Rákosit, aki azonnal Moszkvába távozott. A Szovjetunióban hősként fogadták, érkezése másnapján, 1940 november 7-én Sztálin mellett állhatott a Vörös téri felvonulás díszemelvényén. Később az emigráns Magyar Kommunista Párt vezetője lett, ő irányította az emigráns-magyar Kossuth Rádiót, és a magyar foglyok közötti propagandamunkát. A második világháború végén, de még a harcok alatt – Sztálin bizalmasaként (és teljhatalmú megbízottjaként) - 1945. január 30-án érkezett haza. Szinte azonnal a kommunista párt első embere lett Magyarországon.

A Magyar Kommunista Párt, majd 1948-tól a szociáldemokrata párttal (SZDP) való egyesülése után a Magyar Dolgozók Pártja főtitkára lett. 1945-től miniszterelnök-helyettes államminiszter, és innentől az ország teljhatalmú ura. Valódi személyi kultuszt épített ki, melyet Rákosi-kultuszként emlegettek. Ez a rendszer 1952-re érte el tetőpontját, ekkor kezdték a „népünk bölcs vezére”, valamint a „Sztálin legjobb magyar tanítványa” jelzőkkel illetni.

A nevével fémjelzett korszakban azonban az emberi jogok súlyos sérelmet szenvedtek. Sokakat ért megtorlás: a koncepciós perekben kivégzettek száma száz és kétszáz fő közé tehető, 40 ezren voltak rendőri őrizetben, illetve internálva, közel 13 ezer főt (két és fél ezer családot) kitelepítettek, kitiltottak Budapestről. 1950–53 között egymillió embert vontak ügyészi eljárás alá, minden második ellen vádat is emeltek. A rövidesen bekövetkező változások során hozott közkegyelmi rendelet 748 ezer embert érintett. A Rákosi-rendszerben hozzávetőleg 300 ezer embert telepítettek ki és internáltak korábbi lakhelyéről. Főként korábbi földbirtokosok, módosabb gazdák, katonatisztek, állami alkalmazottak, gyártulajdonosok jutottak erre a sorsra.

Sztálin 1953. március 5-ei halála után pozíciója hirtelen meggyengült; egy pártdelegációval az 1953-as „választás” után alig egy hónappal júniusban Moszkvába rendelték, ahol a Szovjetunió Kommunista Pártja vezetői szándékosan a vezetőtársai előtt súlyos személyes bírálatban részesítették a „beképzelt, (…) kollektív módon dolgozni képtelen” Rákosit. Az eset után kormányfői posztjáról Nagy Imre javára le kellett mondania. Ahogy a szovjet utódlási harcok közepette a vele leginkább ellenséges Lavrentyij Beriját letartóztatták, majd 1953 decemberében kivégezték, úgy kezdte újra magához ragadni a hatalmat és visszafordítani a Moszkva által elrendelt enyhülést és a koncepciós perek áldozatainak rehabilitálását.

Tette mindezt úgy, hogy például elérte, hogy a törvénytipró perek kivizsgálására összeállított bizottság elnöke legyen. 1956-ig váltakozó sikerű hatalmi harcot folytatott Nagy Imrével, akit rendszeresen személyesen igyekezett lejáratni Moszkvában. Ezekben az években is tanúbizonyságot tett kiváló taktikázó képességeiről, s végül 1955-re sikerült elérnie Nagy Imre leváltását. Helyére bizalmi embere, Hegedüs András került.

Az SZKP XX. kongresszusa után, 1956. július 18-án szovjet nyomásra az MDP Központi Vezetősége első titkári tisztségéből eltávolította, ekkor Hruscsov parancsára a Szovjetunióba kellett távoznia, s többet már nem is tért haza. A pártfőtitkári székben a legközelebbi elvbarátjának számító Gerő Ernő követte. a kirgizisztáni Tokmakba telepítették át. Innen 1967-ben térhetett vissza a Gorkiji területen fekvő Arzamaszba. Élete végéig abban a hitben volt, hogy őt Magyarországon szeretik és visszavárják.

Az MSZMP KB sokat foglalkozott hazatelepedési kérelmeivel, amihez feltételül a közügyektől (vagyis a politikától) való eltiltást és a házi őrizetet ajánlották fel. Mivel Rákosi ezt nem fogadta el, Gorkijban maradt és ott is érte a halál 1971-februárjában. Későbbi kutatások szerint, élete utolsó 14 évében, 1957 és 1971 közt szegényes körülmények közt éldegélt egy olyan házban, melyben nem volt biztosított még az ivóvíz sem. Egyes szemtanúk szerint ő maga hozta a vizet a közeli kútról vödrökben, miközben háza előtt a KGB állandóan megfigyelés alatt tartotta.

 

Gerő Ernő (1898-1980)

Rákosi jobb keze, és rangsorban őt követő legfontosabb embere volt az 50-es évek Magyarországán. Ő is zsidó családban nőtt fel. Eredetileg orvosnak készült a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Orvostudományi Karán, de tanulmányait két év után 1918-ban abbahagyta, amikor belépett a Szocialista Ifjúmunkások Szövetségébe, majd a Kommunisták Magyarországi Pártjába. A Tanácsköztársaság alatt a Kommunista Ifjúmunkások Szövetsége apparátusában dolgozott, küldött is volt a szövetség 1919. június 20-a és 22-e között tartott kongresszusán.

A Vörös Hadsereg tagja is volt, de nem teljesített frontszolgálatot. A Tanácsköztársaság bukása utáni három évben a kommunisták szolgálatában dolgozott Bécsben, Bukaresten és Pozsonyban. Végül 1922 –ben hazatért, de itt szinte azonnal letartóztatták, majd májusban 15 év börtönre ítélték. 1924-ben azonban kiadták a Szovjetuniónak. Itt beiratkozott a Nemzetközi Lenin Iskolába. Felvette a szovjet állampolgárságot és a NKVD (KGB elődje) ügynöke lett. Később a Kommunista Internacionálé Vezető Bizottságához került, és a spanyol polgárháborúban harcolt. A háború alatt a a Szovjetunióban élő emigráns magyar kommunisták lapját szerkesztette (Új Hang). A háború végén, 1944 novemberében részt vett a magyar fegyverszüneti delegáció tárgyalásain, majd Farkas Mihállyal, Nagy Imrével és Révai Józseffel együtt Szegeden megalakította az MKP új Központi Vezetőségét. [1]

A kommunista hatalomátvétel idején, 1945 és 1949 között közlekedésügyi miniszter, 1948 – 1949 között pénzügyminiszter, majd államminiszter. 1952 és 1954 között miniszterelnök helyettes volt. 1954 és 1956 között az MDP Központi Vezetősége Gazdaságpolitikai Bizottságának elnöke volt és ebben a minőségében azon fáradozott, hogy visszafordítsa a Nagy Imre által első miniszterelnöksége alatt hozott intézkedéseket. Rákosi lemondása után 1956 júliusától Gerő volt a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége első titkára mint a keményvonalasok Rákosi után legerősebb vezetője.

A szovjet irányítás reményeit azonban ő sem váltotta be. Az 1956. október 23-ai tüntetések után, október 25-én reggel nagy felháborodást keltő rádióüzenetet intézett a nyilvánossághoz, ellenforradalomnak minősítve a történteket, amelyeket tulajdonképpen már le is vertek. Főnökei az Akadémiai utcai pártközpontba hívták, ahol Anasztasz Ivanovics Mikojan és Mihail Andrejevics Szuszlov szovjet vezetőkkel tárgyalt. Az oroszok őt okolták az események elfajulásáért és a forradalomért, így azonnal leváltották minden tisztségéből.

Gerőnek a Szovjetunióba kellett távoznia, és közben 1957. május 9-én megfosztották parlamenti mandátumától. Három évvel később, 1960-ban Hruscsov hazaengedte, de a Kádár János vezette restaurált kommunista rezsim nem engedte visszatérni a hatalomba, sőt 1962-ben kizárták a pártból. Élete utolsó 15 évében (1965-1980) visszavonultan, fordításokból élt, a továbbiakban politikai szerepet nem játszott. Könyvtáros lett, megbélyegzése ellenére elkerülte a felelősségre vonást. Halálát az egyesek szerint túlzott alkoholfogyasztása miatt jelentkező májtumor, más vélemények szerint májgyulladás okozta.

 

 

Farkas Mihály (1904-1965)

Rákosi és Gerő után, a harmadik legnagyobb hatalommal bíró kommunista politikus volt az 50-es évek Magyarországán. (Fia, Farkas Vladimir hírhedt ÁVH-s kihallgatótiszt volt.) Eredeti neve: Lőwy Hermann. Felvidéki zsidó munkáscsaládban nőtt fel, és nagyon fiatalon csatlakozott a kommunistákhoz. Emiatt már 21 évesen börtönben ült Prágában, majd szabadulása után hasonlóan Gerőhöz, ő is részt vett a spanyol polgárháborúban. A második világháború alatt Moszkvában élt, ahol részese volt a kommunista propaganda gépezetnek.

A legtöbb moszkovitához hasonlóan 1944 végén érkezett Magyarországra. Ez idő tájt változtatta meg a nevét Farkasra. Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Révai József mellett vezető szerepet töltött be a fokozatosan állampárttá váló kommunista tömörülésben. 1945 májusától tagja volt a Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Vezetőségének (KV), Politikai Bizottságának (PB) és titkárságának. 1945-ben belügyi államtitkár lett. 1946-ban pártfőtitkár-helyettessé választották, és az MKP Szervező Bizottságát vezette. 1948-ban az MKP és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyesüléséből létrejött Magyar Dolgozók Pártja (MDP) főtitkárhelyettese lett Kádár János és Marosán György mellett. [2]

1948. szeptember 9-étől 1953. július 2-áig honvédelmi miniszterként tevékenykedett, 1950 novemberétől pedig a KV előtt is eltitkolt Honvédelmi Bizottság (HB) tagja lett Rákosi és Gerő mellett. (A bizalmatlanul kezelt Révai nélküli hármasukat szokás „trojka” névvel illetni.) Az belügyminisztériumtól 1949-ben különvált és a HB alá rendelt ÁVO, majd az ÁVH vezetőjeként az alatta elkövetett törvénysértő cselekedetek egyik irányítója volt. 1949-ben Kádár János belügyminiszter mellett tevékeny szerepet vállalt Rajk László koncepciós perének lebonyolításában. 

Azonban 1953-ban megbukott! A fordulat idején önkritikát kellett gyakorolnia, elvesztette miniszteri tárcáját és Révaival együtt kizárták a PB-ből (Politikai Bizottság) A forradalom leverését követően 1957 tavaszán és nyarán a csúcsvezetők közül egyedüliként, az ÁVH-t vezető Péter Gáborhoz hasonlóan „a személyi kultusz éveiben” elkövetett bűnökért és törvénysértésekért bíróság elé állították, és tizenhat évnyi börtönbüntetésre ítélték, de csak 4 évet ülve, 1961-ben szabadult. Szabadulása után a Gondolat Könyvkiadó lektoraként dolgozott. Azonban szívesen visszatért volna a hatalomba, és Kádár környezetébe vágyott. Ám értésére adták: nincs helye a további politikai életben. A visszautasítás miatt 1965-ben, 61 évesen mély depresszióba esett, és végül öngyilkos lett!

 

Révai József (1898-1959)

Rákosi, Gerő és Farkas Mihály után, az 50-es évek Magyarországának negyedik legfontosabb embere volt. Kispolgári zsidó család gyermekeként Léderer József néven született. Kereskedelmi középiskolát végzett, majd Bécsben és Berlinben járt egyetemre, de nem diplomázott, hanem inkább művészeti folyóiratok munkatársa lett. Később, 1918 őszén alapító tagja lett a Kommunisták Magyarországi Pártjának, és kezdettől fogva munkatársa volt a Vörös Újságnak. A Kun Béla, Lukács György és Szabó Ervin hatása alatt álló Révai a Tanácsköztársaság idején elméleti munkákat jelentetett meg, melyekben a munkáshatalom és diktatúra problémáit elemezte. Tagja volt a Budapesti Központi Munkástanácsnak.

A Tanácsköztársaság után Bécsben dolgozott, kommunista újságok munkatársaként. Magyarországra csak 1926-ban tért vissza. 1928-ban megszervezte a Budapesten megjelenő illegális pártlapot, a Kommunistát. Év végén a KMP KB teljes jogú tagjává vált. Tevékenysége miatt 1930 legvégén három évre börtönbe került. Kiszabadulása után, 1934 májusában Prágába, majd a Szovjetunióba ment, 1937 elejéig a Kominternben dolgozott a Végrehajtó Bizottság tagjaként. Részt vett a Komintern által ekkoriban támogatott népfrontpolitika elméleti és gyakorlati kérdéseinek kidolgozásában. 1937–39 között ismét Csehszlovákiában élt, ahol a Dolgozók Lapja és a Magyar Nap munkatársa volt. Csehszlovákia német megszállása után Lengyelországon és Svédországon keresztül a Szovjetunióba menekült, és élt. A második világháború alatt a Kossuth Rádió irányítója volt. Részt vett a magyar hadifoglyok között folytatott antifasiszta agitációban, többek között az Igaz Szó című antifasiszta hadifogolylap szerkesztőjeként. Gerő Ernővel ő véglegesítette 1944 őszén az új pártprogramot. [3]

A háború végén, 1944 novemberében tért haza. A „moszkoviták” egyikeként Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály mellett az ún. „négyesfogat” tagja volt, bár a legszűkebb vezetői körbe még ő sem tartozott bele (kihagyták a titkos Honvédelmi Bizottságból, ráadásul folyamatos megfigyelés alatt tartották). Viszont 1953-ig a Politikai Bizottságnak (PB) tagja volt. Közben 1945-től 1950-ig a párt lapja, a Szabad Nép főszerkesztőjeként tevékenykedett. 1950–1951 során az MDP főtitkár-helyettesévé lépett elő. (Ez volt legmagasabb tisztsége.)

Hírnevet azzal szerzett, hogy 1948-tól 1953-ig ő volt a magyar kulturális élet teljhatalmú irányítója.Nevéhez fűződik a szocialista realizmus elveinek kidolgozása, az 1948-as iskolaállamosítás és a Magyar Tudományos Akadémia átszervezése. Röviddel a Rákosi-kormány bukása előtt, 1953 júniusában, Farkas Mihállyal egyidejűleg bukott meg.Párthatározatban marasztalták el a kultúra terén gyakorolt egyeduralmáért, ezért kizárták a PB-ből és a KV Titkárságából, valamint tárcáját is elvesztette. A forradalom idején a Szovjetunióba menekült, de 1957 tavaszán visszatért Magyarországra. Az MSZMP Központi Bizottságának tagja lehetett. Évek óta tartó szívbetegsége következtében halt meg 1959-ben.

 

Péter Gábor (1906-1993)

Az félelmetes ÁVO és ÁVH szervezeteinek 1945 és 1952 közti vezetőjeként az 50-es évek Magyarországának egyik legrejtélyesebb és egyben legrettegettebb politikusa volt. Az ő életéről tudunk a legkevesebbet. Annyi bizonyos, hogy Eisenberger Benjámin néven zsidó polgárcsaládban született. Életét szabóként kezdte, ám már nagyon fiatalon bekapcsolódott a munkásmozgalomba. Az 1920-as évek Horthysta Magyarországán már kommunista szimpatizánsként tartották nyilván, de a pártba 1931-ben, 25 évesen lépett. Részt vett a Vörös Segély, és a magyar szakszervezeti ellenzék tevékenységében. 1943-ban a Békepárt vezetőségi tagja lett. Majd a rendőri munka kezdte érdekelni, így 1945 januárjában kinevezték a budapesti rendőrség Politika Rendészeti Osztálya vezetőjének.

Ezután gyorsan emelkedett, az ÁVO (BM Államvédelmi Osztály) majd az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) vezetője lett. Vezetése alatt a szervezet súlyos törvénytelenségek, emberiesség elleni bűncselekmények sorozatát követte el. Az ÁVH összesen hat ügyosztályból állt, melyeket A, B, C, D, E, F betűkkel jelöltek. Az „A” foglalkozott a határrendészettel, a „B” a kémelhárítással, hírszerzéssel, megfigyelésekkel, és ide tartozott a Központi Operatív Nyilvántartó is. A „C” ügyosztály volt az államrendészet, ide tartozott az útlevél alosztály, és itt folytak a nyílt nyomozati feladatok. A „D” osztály tömeghálózati feladatokat látott el, ez volt az információs részleg, ide tartoztak a vidéki ügyek, technikai dolgok. Az „E’ osztályé voltak a biztonsági és karhatalmi ügyek. Végül az „F” ügyosztály működtette az Ellátó Hivatalt, és a gazdasági-műszaki ügyeket. Később 1950 után az osztályokat már római számokkal jelölték, és hat helyett már nyolc főosztály működött. [4]

  • I.Főosztály: belső reakció elhárítása, kémelhárítás, szabotázselhárítás, hírszerzés (1951-től önálló Főosztály lett), útlevél ügyintézés,  külföldiek ellenőrzése.
  • II.Főosztály: katonai elhárítás
  • III.Operatív Főosztály: figyelés és környezettanulmány készítése, levélellenőrzés, telefon- és rádiólehallgatás, rádiófelderítés, operatív technikai és nyilvántartási feladatok. Ide tartoztak a hírhedt III/3 -as ügynökök is.
  • IV.Főosztály: határőrség
  • V.Főosztály: személyzeti ügyek
  • VI.Főosztály (jog, börtönügyek): vizsgálati feladatok az ÁVH-hoz tartozó büntetőintézetek, munkatáborok, internálótáborok vezetése, hálózati operatív munka az elítéltek, letartóztatottak és internáltak között
  • VII.Főosztály: gazdasági
  • VIII.Főosztály: hírszerzés külföldön

Péter Gábor ennek a hatalmas mindenható szervezetnek volt hét évig a feje, ám 1952-ben megbukott! Leváltották tisztségeiből, kizárták a pártból is, majd 1953. január 3-án este Rákosi Mátyás villájában tartóztatták le. Ugyanebben az időben számos más, zsidó származású kommunista vezető Vas Zoltán, Szirmai István, Kovács István is kegyvesztett lett.

Lavrentyij Pavlovics Berija és hat társa júniusi letartóztatásával és decemberi kivégzésével Rákosinak lehetősége nyílt a politikai rendőrség által elkövetett törvénytelenségek felelősségét kizárólagosan Péter Gáborra, és néhány vezető állambiztonsági tisztre hárítani. Pétert 1954-ben a Katonai Felsőbíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, a Legfelsőbb Bíróság Katonai Tanácsa azonban 1957-ben 4 évre szállította le a büntetést, majd 1959 januárjában egyéni kegyelemmel szabadult. Nyugdíjazásáig könyvtárosként dolgozott. Magas kort megérve, 1993-ban 87 évesen halt meg!

Készítette: Harmat Árpád Péter

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
A kubai rakétaválság

Kuba 1902-ben lett független, amikor a szigetet gyarmatként uraló spanyolokat...

Close