A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Az ókori kelet nagy birodalmainak története

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
14897
Nyomtasd
Dátum: 2012-04-15 Küldd tovább
  Letöltés

Az ókori kelet nagy birodalmainak története

/készítette: Harmat Árpád Péter/ http://tortenelemklub.com

Az emberiség történetének első korszakát az őskor jelentette, mely az első emberelődök (Hominidák) megjelenésétől, vagyis kb. 6-4 millió évvel ezelőtti időktől az írás  megjelenéséig, vagyis nagyjából Krisztus előtt 3500 –ig terjedt. Az ókor  ekkor vette kezdetét, – ami a régészet korszakolását tekintve – a  rézkor (Kr.e. 2300-1900 ) bronzkor (Kr.e. 1900-900) és vaskor (Kr.e. 900-350) eljövetelét is jelentette. Az ókor kezdetén az első civilizációk csak a Föld néhány pontján jelentek meg.  Ilyen volt a mezopotámiai, egyiptomi krétai és trójai kultúra. A négy  terület egyetlen hatalmas, de jól körülhatárolható térségben feküdt: a  Fekete-tenger, a Zagrosz hegység, a Perzsa-öböl, az Arab-félsziget, a  líbiai sivatag és a Balkán hegyláncai által határolva. (Ma ezen vidéket  Közel-Kelet néven emlegetjük) Az ókor kezdetén az említett területen  alakultak ki az első városállamok és birodalmak: sumér  városállamok, Akkád Birodalom, Óbabiloni Birodalom, Hettita Birodalom,  Egyiptomi Birodalom, Asszír Birodalom, Újbabiloni Birodalom és a Perzsa  Birodalom. Az egymást követő birodalmakat kronológiai – azaz  időrendi – sorrendben célszerű bemutatni, mivel egy-egy nagyhatalom  bukását rendszerint a következő nagyhatalom felbukkanása követte.  Kivételt ezen rendszerben csupán Egyiptom jelentett, mely a sumér  időktől a perzsákig terjedően folyamatosan meghatározója volt az ókori  kelet eseményeinek. Az elmondottak miatt Egyiptom ókori történetét cikkünk legvégén – külön – tárgyaljuk.

Ókori kelet térkép

A sumérok

Krisztus előtt több mint 3500 évvel a  globális emberi civilizáció bölcsőjének tekintett Tigris és Eufrátesz  alsó folyásánál megjelent egy különleges nép mely létrehozta az  emberiség történetének első városállamokból álló civilizációját. A  területet Mezopotámiának (folyóköznek) a népet pedig suméroknak  nevezték.

Mezopotámia földrajzi értelemben egy hordalékkal feltöltött síkság volt, amely a Tigris és az Eufrátesz folyók között feküdt,  és felölelte a mai Irak, Törökország és Szíria egy részét. A területet  nyugatról a Szír-sivatag, délről az Arab-sivatag, délkeletről a  Perzsa-öböl, keletről a Zagrosz-hegység, északról pedig a Kaukázus  határolta. A sumérok eredete sajnos ismeretlen, vélhetően India felől  érkeztek, de eredeti hazájuk hollétére nincs semmilyen bizonyíték.  Nyelvük sem sorolható az ismert nyelvcsaládokba. Mezopotámiában – ahol a  korábbi évezredekben is éltek földművelő, állattenyésztő neolitikus  faluközösségek (pl.: Tell-Halaf, El-Obeid, Dzsemdet-Naszr kultúrák) – a  sumérek hozták létre az első városállamokat, és ők kezdtek el a  nagyszabású csatornaépítéseket, illetve ők honosították meg az öntözéses  földművelést is.

A Mezopotámia déli részén, vagyis a  Tigris és Eufrátesz alsó folyásánál kialakult legjelentősebb  városállamok a következők voltak: Kis, Ur, Uruk, Umma, Lagas, Larsa, Nippúr, Gudea, Eridu, Girsu. Közülük a legnagyobbak mérete a 3. évezred közepén már elérte az 50-60  ezer lakost. A sumérok révén „beindult” a térségben a cserekereskedelem,  vagyis a fémet és fát nélkülöző Dél-mezopotámiai városok az öntözéses  gazdálkodással terményfelesleggel rendelkezve élénk kereskedelembe  fogtak az északi területekkel, és így pótolták a civilizációhoz  nélkülözhetetlen fém és fa anyagokat.

Gazdaságuk a templomgazdaság volt, melyben az adott állam hatalmi központja maga a templom volt. A  megtermelt javakat ide szállították, és innen osztották el, a hatalom  legfőbb birtokosai. Az állam csúcsán egy papi-katonai vezető réteg áll,  akik az élet minden területét irányították. A városállamok legfőbb  vezetője pedig a főpapi és a hadsereg főparancsnoki tisztséget egyszerre  birtokló Ensi volt. A templomgazdaságokban a papi-katonai réteg alatt  egyrészt a kézművesek álltak, akik szerszámokkal és fegyverekkel látták  el a felettük állókat, másrészt a „bérmunkások”, akik természetbeni  fizetség fejében művelték meg a földeket. A munkát és  a kereskedelmet a  papi réteg irányította.

Vallásuk az  egyiptomiakhoz hasonlóan napistenhit, de attól egészen különböző, sokkal  hasonlóbb a görögök hitvilágához – isteneik néha emberi gyarlóságokat  mutatnak. Az Istenek egymás leszármazottai, és az a főisten, aki éppen a  MÉH az isteni fensőbbség birtokosa. Ezt különös módon, mint tárgyat  kezelik amit el lehet lopni és vissza lehet szerezni, hogy a  birtoklására méltó Istenség városának Zikkuratjában őrizzék. A sumér  városok hanyatlása előtti korban a főistennő Innana – Istar a szerelem  és háború istennője. Fontos szerepe van a napistennek és a holdistennek  is, akik az akkád korban válnak főistenekké, valamint a dingireknek -  félisteni lényeknek, akiket a teremtőiknek és tanítóiknek tartottak.  Fontos szerepe van a vallásukban a különböző állatoknak is, oroszlán,  bika, leopárd, amelynek böre hatalmi jelvény is, és feltehetőleg korábbi  totemisztikus hitvilág tovább élésével magyarázható. (Állatalakot öltő  isteneket az egyiptomi vallásban is megfigyelhetünk.)

Az egyes sumér városok egymástól  teljesen függetlenek voltak, ám egy idő után a megművelhető földekért  harc alakult ki közöttük. Ebben a háborúskodásban Kr.e. 2350 körül rövid  időre Umma városának uralkodója Lugalzaggiszi le tudta  győzni a többi várost, és átmenetileg egységes vezetés alakult ki a  sumérok felett. A suméroktól némileg különálló, és Lugalzaggiszi  hatalmán kívül álló állam volt Elám, Dél-Mezopotámia keleti  szomszédságában, a Perzsa-öböl partján. Története szorosan összefüggött a  sumér városokéval. (Fővárosa: Szusza, majd Ansan volt.)

A Lugalzaggiszi teremtette egységet még  nem lehetett sumér államnak – vagy birodalomnak – nevezni, és szinte  létrejötte pillanatában legyőzte egy északon formálódó új nép, melyet  akkádoknak neveztek.

A sumér írás

A sumérok a Kr.e. 4. évezred utolsó  századaiban már ismerték az írás tudományát. Ez az idő egyezik azzal,  amikor Egyiptomban is kialakult az írás, de a két nép önállóan jutott el  idáig, kultúráik között nagyon valószínűtlen, hogy érintkezés alakult  volna ki. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy a legrégibb sumér írás és a  hieroglifák alapvetően különböző jeleket tartalmaznak.

 Sumér írás

A sumér írás is kezdetben tárgyakat  jelölt leegyszerűsített, stilizált formában, majd ezek a kis ábrák  összekapcsolódnak a szavak hangalakjával, s ennek következtében egy-egy  szó jele már csak hangsorként szerepelt egy hosszabb szóban. A jelentés  egyértelművé tételére eterminatívumokat használtak. Ez a fejlődés  gyakorlatilag megegyezik az egyiptomiak írásával, a fő törvények  azonosak. A sumér írás és a hieroglifák azonban pontokon eltérnek egymástól.  Egyrészt a sumérok jelölték a magánhangzókat is, másrészt az íráshoz  használt anyagok természetéből adódóan más formákat alakítottak ki.  Agyagból szinte korlátlan mennyiség állt rendelkezésükre, így ebből  építették házaikat, ebből készítették bútoraikat, edényeiket. Kézenfekvő  volt, hogy rögzítendő mondanivalójukat is ebbe az olcsó, könnyen  hozzáférhető anyagba nyomják íróvessző segítségével. Az ékírásos  jeleknek 4 fajtája alakult ki (függőleges, vízszintes, ferde, két ferde  ék) melyeket kombinálva a Kr.e. 2. évezred végére már kb. 600 ékjelet  használtak.

Az akkádok (Kr.e. 2350-2200 )

A sumér városállamok meghódítására az a  sémi nyelvcsaládba tartozó népcsoport vállalkozott először, mely Kr.e.  3000 körül (a sumérek után 500 évvel) érkezett Észak-Arábia sztyeppéiről  Észak-Mezopotámia területére. Az akkádok – akik legnagyobb városukról Agadéról kapták nevüket – hosszú évszázadokig éltek békességben a sumérekkel, ám időközben erős  és egységes néppé formálódva katonailag is fejlettebbek lettek.  Fölényüket Sarrukin, az első nagy akkád uralkodó arra  használta fel, hogy egész Mezopotámiát meghódítva létrehozza a  történelem első birodalmát. Sarrukin Kr.e. 2350 körül indult meg dél  felé, a sumér városállamok  meghódítására, melynek során Kis uralkodója  után az ummai Lugalzageszi  felett is győzelmet aratott. Az ummai  királyt foglyul ejtése után  bilincsben hurcoltatta végig Agade városán.  Dél-Mezopotámia meghódítása  után észak és nyugat felé fordul, hogy  birodalmát egészen a  Földközi-tengerig terjessze ki.

Akkád

Sarrukín hadjáratai során el is jutott a  Földközi-tengerig és az Amanus-hegységig, délen és keleten pedig a  Perzsa-öbölig és Elámig. Elám élére egy vazallusát állította. Bár a  tartósan ellenőrzése alatt álló terület jóval kisebb lehetett, az agadei  dinasztiával az ókori Mezopotámia történetében először jött létre egy  nagy területek felett ellenőrzést gyakorló központosítot hatalom, amely  újdonság az addig városállamokba szerveződő térségben. Sarrukín a négy  világtáj urának kiáltotta ki magát, ám fiai, Rímus (ur. i. e. 2278-70)  és Manistusu (ur. 2269-55) uralkodását a birodalom elleni felkelések és  az ezek elleni sikeres harc jellemezte.

Kr.e. 2200 körüli időkre az Akkád  Birodalom már meggyengült a belső felkelésektől és területileg is egyre  inkább visszaszorult.  Végső összeomlását a keletről érkező guti (quttu) törzsek támadása hozta. A suméroknál és akkádoknál fejletlenebb, de nagyobb létszámú,  harciasabb és vadabb népesség a térséget újra önálló városállamok  halmazává tette. A quttu elnyomás azonban a Dél-mezopotámiai régiókban  lényegesen enyhébb volt, így egyes városállamok újra virágozni kezdtek. A  korszak két legjelentősebb uralkodója az Uruk élén álló Gilgames (Kr.e.  2200) és a Lagast irányító Gudea (Kr.e. 2150) volt. Előbbi hőstetteit a  Gilgames eposz örökítette meg. Gudea rövid időre olyan  hatalmat tudott kezébe koncentrálni, hogy a quttu elnyomás dacára Lagas  ki tudta terjeszteni befolyását egész Dél-Mezopotámiára. Végül Kr.e.  2100 körül Uruk és Lagas összefogásával a sumérok elűzték Mezopotámiából  a rajtuk élősködő quttukat.

A III. Uri dinasztia hatalma (K.e. 2100-1800)

Uruk és Lagas után Úr városa ragadta  magához a vezető szerepet, és ensije önkényesen Sumer és Akkád urának  kiáltotta ki magát. Az uri királyok megint egyesíteni tudták  Mezopotámiát és hatalmuk idején végleg összeolvadt a sumer és akkád  népesség. Mivel az akkádok számbelileg fölényben voltak, így Kr.e. 1500  –ra végül a sumer nyelv fokozatosan kezdett visszaszorulni. Az akkádok átvették a sumer ékírást,  akkád nyelvre fordították a sumerek minden jelentősebb irodalmi és  tudományos alkotását, és átvették gazdasági kulturális vívmányaikat is.

Híres uri uralkodók például Utuhegal,  Ur-Nammu és Sulgi, aki létrehozta az egyik legősibb ismert  törvénykönyvet. Ur enszijei megerősítették a központi hatalmat,  felújították a régi csatornákat. Jelentősen befolyásolta a fejlődést az  itt épült zikkurat. Ur tündöklése Agadéhoz hasonlóan ért véget: a betelepülő, portyázó nomád törzsek okozták bukásukat.  Kr.e. 2000 körül keletről elami törzsek pusztították el a déli sumer  városállamokat, míg nyugatról nomád amorita törzsek jelentek meg és az  Észak-mezopotámiai településeket fosztották ki. A két megjelenő  népcsoport közül az amoriták tudták magukhoz ragadni a hatalmat, és első  uralkodóik létrehozták a majdnem két évszázadon keresztül fennálló  Óbabiloni Birodalmat. (Az amoriták az akkádokkal rokon sémi nyelvet  beszélő népcsoport voltak, akik Szíria dombos sztyeppéiről az  elsivatagosodás miatt kényszerültek vándorlásra.)

Az Óbabiloni Birodalom (Kr.e. 1728-1600 )

Az Óbabiloni Birodalmat más néven amorita Babilonnak nevezzük, mivel egy amorita dinasztia fősége alatt jött létre. Az  amoriták már az i.e. III. évezred elején megjelentek a Közel-Keleten és  Mezopotámiában, több várost alapítottak és beköltöztek a régi városokba  is. Nem tudjuk, milyen néven nevezték magukat, az amorita egyszerűen csak annyit jelent: nyugati, ezért ezt a csoportot a tudomány is nyugati sémik, nyugati szemiták néven emlegeti. Etnogenezisük és származási helyük éppúgy ismeretlen,  mint a sumér népé, nyelvük a szemita nyelvek közé tartozik.

Az amorita uralkodók egyik leszármazottja i.e. 1890-1830 körül a jelentéktelen Babilont tette székhellyé, és megalapította az első babilóniai dinasztiát. (Babilon = Az istenek kapuja) Babilon trónjára Kr.e. 1728 körül került Hammurapi, akinek az amorita királyok közül elsőként sikerült leigáznia és uralma alá hajtania a mezopotámiai városállamokat.

A közhiedelemmel ellentétben többnyire  nem közvetlenül Hammurapi – illetve állama – gyűrte le a vetélytársakat,  hanem ügyesen kijátszva azokat, egymást gyengítették és pusztították,  egészen addig, míg az egyetlen lehetséges kimenetel Hammurapi győzelme  nem lett. A városállamok elleni harcban legfőbb ellenfele Larsza volt. Ennek térdre kényszerítésével Hammurápi kezében a III. Ur-i dinasztia birodalma összpontosult.

Hammurapi nevéhez fűződik híres törvénykönyve,  mely a Gilgames-eposz mellett az óbabiloni kor egyik legfontosabb  szövegemléke. A teljes „törvénykönyv” egy 2,25  méter magas diorit  kőoszlopra, egy úgynevezett sztélére vésve maradt ránk. Ezt a sztélét  Szúszában 1902-ben (vagy 1901-ben) a Jacques Jean Marie de Morgan  vezette ásatás során találták meg. Származási helye ismeretlen.  Feltehetőleg hódítás során egy babiloni városból került Szúszába. (A  sztélé ma a párizsi Louvreban található.) Magát a törvényoszlopot  Hammurapi uralkodása vége felé készíttette, amikor annak bevezetője  szerint már Assur és Ninive is hatalma alá tartozott. A Hammurápi-féle  „törvénykönyv” két jogrend összefonódását mutatja: a compensatio elvén  alapuló hagyományos mezopotámiai jog, és a törzsi jog talio elve („szemet szemért, fogat fogért, életet az életért”)  szerint készült. A büntetőjog mellett jelentős helyet foglalnak el a  kereskedelem, a közigazgatás és a mindennapi élet szabályozásáról szóló  rendelkezések. Így például szigorú előírásokat tartalmaz az  öntözőberendezések karbantartási költségéről, a rabszolgák  adás-vételéről (védi a városállam szabad lakosságát), a földbérletről, a  katonai telepesek jogairól. Meghatározza a büntetések formáit:  megkorbácsolás, csonkítás, kivégzés (karóba húzás, elégetés, vízbe  fojtás).

A törvénykönyv fontos forrás az Óbabiloni Birodalom társadalomszerkezetét illetően is, hiszen három társadalmi réteget is megnevez: a szabadokat  (awélumokat) a félszabadokat – akiket muskénumoknak nevez – és a  szolgákat. A büntetési tételek mindig szigorúbbak voltak abban az  esetben, ha alacsonyabb szinten álló követett el bűncselekményt egy  magasabb szinten állóval szemben. Hammurapi idején a királyi és a  templomgazdaságok mellett megjelentek a hivatalnok arisztokrácia  önállóan gazdálkodó birtokai is. Ezen földek bár még nem tulajdonosi  birtokok voltak, mégis különállást jelentettek a többi földterülettől.  Az uralkodó hatalma kibővült, és kiterjedt a főpapi irányítású  templomgazdaságokra is. Hammurapi a kereskedelem növekedése miatt már  értékmérőt is bevezetett, mely az ezüst lett (rudak, korongok, vagy csak  egyszerűen por formájában)

Az Óbabiloni Birodalom bukása

Hammurapi óriási, de rendezett államot  hagyott utódjára, Szamszu-iluna –ra, akinek azonban folyamatosan  harcolnia kellett az ellene lázadó városállamokkal: Uruk, Iszín, Esnunna  Elámmal kötött szövetségével. Később Samsu-iluna utódai többé-kevésbé  még egy időre helyreállították az Óbabiloni Birodalom gazdasági és  politikai egységét, ám ekkor új népek jelentek meg a birodalom  határainál. Az Óbabiloni Birodalmat elpusztító egyik nép a nyugatról – KisÁzsiából – érkező hettita, a másik pedig a keleti hegyekből Mezopotámiára zúduló kasszita nép volt.

Először, Kr.e. 1595 –ben a hettiták intéztek egy jelentős inváziót Babilon ellen I. Murszilisz vezetésével. A hadjárat, mely inkább egy rablóportyának  volt tekinthető, kifosztották a birodalmat, és még a babiloni zikkurat,  az Észagila Marduk-szobrát is Hattuszaszba szállították. A hettiták  azonban nem akarták és tudták meghódítani Babilont legfőbb riválisuk az  Anatólia és Mezopotámia közé ékelődött Mitanni állam miatt. Meg kellette  elégedniük a gazdag város kifosztásával. A Hammurapi-dinasztia és az  Óbabiloni Birodalom végső bukását a Zagrosz hegységból Mezopotámiába özönlő kasszita törzsek okozták.  A kassuk mintegy ezer esztendőre ragadták magukhoz Mezopotámia  irányítását, egészen az ókori kelet legnagyobb birodalmának  megjelenéséig, az asszír hódításig.

A Hettita Birodalom

A hattik egy indoeurópai nyelvet  beszélő, de szinte teljes egészében feltáratlan eredetű népként, már  Kr.e. 1900 körül megtelepedtek a Kis-ázsiai hegyvidéken – a mai  Közép-Törökországban – ám államukat, melynek fővárosa Hattusas lett, Kr.e. 1600 körül hozták létre. Az államalapító uralkodó neve Labarnas volt. (Uralkodási ideje: Kr.e. 1600 – Kr.e. 1586) Labarnas tette meg  fővárossá Hattusast, és szintén ő kezdte meg az első nagy hódításokat a  szélrózsa minden irányába. Uralkodása végére birodalmának határait két  tenger mosta, a Fekete- és a Földközi-tenger. Labarnas neve később a “király” -fogalommal azonosult. A nagyság itt is  szimbolikusan tovább élt abban a méltóságban, amelyet az illető személy  képviselt, úgy , mint sokkal később Iulius Caesar neve a római Caesarok  méltóságának jelölésében.

Labarnast fia I. Hattusilis, illetve annak unokája I. Mursilis követte a trónon. A két uralkodó Kr.e. 1650 és 1590 közt jelentős  területekkel bővítette a birodalmat (Hettita Óbirodalom kora). I.  Hattusilis csapataival „kijutott” a szíriai területekre is, és  meghódított számtalan szíriai és nyugat-mezopotámiai várost (Alahtum,  Varszuva), ám Aleppo (Halap) ostrománál meghalt. A trónon unokája  követte I. Murszilisz, aki folytatta a hódításokat. Anatóliában és  Szíriában rengeteg hadjáratot vezetett, végleg megdöntötte a nagymúltú  Jamhad királyságát, sőt i. e. 1595-ben az Eufrátesz mentén délkeletre  vonult, és a már korábba említett módon kifosztotta Babilont, véget vetve a hosszú idő óta válságban levő Hammurapi-dinasztia uralkodásának.

Murszilisz sikeres hódításai ellenére a  belpolitikát tekintve kudarcot vallott. Meghatározhatatlan ideig tartó  babiloni tartózkodás után hazaindult. Serege már közvetlenül a hadjárat  után hazaindult a zsákmánnyal, amelyet alig tudtak megvédeni a hurriták  támadásai elől. Hatti nem is gondolhatott arra, hogy az Anatólia és  Mezopotámia közé ékelődő Mitanni ellenében Babilont megtartsa, ezért az egész hadjárat csak rablóportya volt valójában. Murszilisz távolléte alatt lánytestvére, és annak férje,  Hantilisz merényletet szerveztek ellene, hazatérte után meggyilkolták.  Murszilisz minden katonai sikere szinte azonnal semmivé vált, mert a  kialakuló bizonytalan belső helyzetben a birodalom a korábbi hódítások  megtartására sem gondolhatott, a szabad prédára hagyott szíriai és  középső-eufráteszi tartományokba pedig rögtön benyomult Mitanni,  Babilont a kassziták szállták meg.

I. Mursilis halála után évtizedekig,  -1525 ig -hatalmi vetélkedések, apa- és testvérgyilkosságok, palotai  cselszövések határozták meg a trónöröklés rendjét. (Az  uralkodók:Hantilis, Zidantas, Ammunas, Huzziyas.) A királyi házra nézve  katasztrofális időszakban (Kr.e. 1590 – 1525 ) Hatti gyakorlatilag minden külbirtokát elvesztette, még Anatóliában is. A szíriai térségben Mitanni vált főhatalommá.

Mitanni állam

Mitanni állam Kr.e. 1550 körül jött  létre – alig fél évszázaddal a hettita állam kialakulása után.  Törzsterülete Asszíria és a Hettita állam közé esett, (Asszíria  területétől északra, Anatóliától délre). Az állam fővárosa, Vassukanni  helye mindmáig ismeretlen. Mitanni államot azok a hurrita törzsek  lakták, akik korábban a zagrosz hegységben éltek, majd nyugatra kezdtek  vonulni. A hurrik a lótenyésztést és vasfeldolgozást a korabeli világ  legmagasabb szintjén tudták művelni, így a Kr.e. 1550 és 1450 közti évszázadban Mitanni a térség egyik legerősebb hadseregével rendelkezett. Haderejének ütőképességét a  lóvontatta harci kocsi adta, melyet később a hettiták is átvettek, és  ennek segítségével váltak világhatalommá. Mitanni virágzását az is  segítette, hogy a jelzett időszakban a nagyobb népességű szomszédjai – a  hettiták és asszírok – egyaránt válságban voltak. A Hettita állam I.  Mursilis halála után belső hatalmi harcokkal volt elfoglalva, Asszíria  pedig nem tudott kereskedni a kassuk uralta Mezopotámia, és a hettita –  hurrita államok közé ékelődése miatt.

Mitanni így szabadon fejlődhetett és hódíthatott. Saustatar uralkodása alatt, vagyis Kr.e 1480 körül meghódította Asszíria területét,  és számos szíriai vidéket is ellenőrzött, illetve befolyása alatt  tartotta az Eufrátesz felső folyásának vidékét is. Csupán Egyiptom volt  igazi vetélytársa, mely III. Totmesz (Kr.e. 1479-1425 )  alatt szintén terjeszkedésbe kezdett. Egyiptom és Miatnni hódító  törekvései a szíriai városállamok feletti uralom kérdésében kerültek  végzetesen szembe egymással, ám az időközben újra megerősödő hettiták  miatt végül a két nagyhatalom szövetségre lépett a közös ellenség miatt.

A hettita világbirodalom

A Hettita állam első válságának Telipinus ( 1525-1500 )  vetett véget, aki alkotmányreformot hajtott végre, és biztosította a  férfiágon folytatódó öröklési rendet. A hettita állam berendezése már  eltért a keleti despotikus monarchiák berendezésétől elsősorban az  öntözéses gazdálkodás hiánya és a gazdasági életnek, a közmunkának  kevéssé szükséges központi irányítása következtében.Az állam inkább  szövetségi szervezet volt.

A király nem volt sem istentől származó  uralkodó, sem annak földi helytartója; nem rendelkezett korlátlan  hatalommal minden alattvalója fölött, és nem volt az állam minden  földjének tulajdonosa. Az arisztokrácia nem pusztán eszköz volt az  uralkodó kezében, hanem lényeges hatáskörrel rendelkezett. Ezt  bizonyítja a pankusz hatáskörén túl, egy másik intézmény is: a harcosok  gyűlése mely nem tekinthető népgyűlésnek, mivel csak a királyi testőrök,  a katonai egységek parancsnokai, és más előkelők lehettek tagjai. A  harcosok gyűlésének tagjai fölött csak maga a gyűlés ítélkezhetett.

Telipinus ugyan visszavezette Hattit a  fejlődés útjára, ám nagyhatalommá még jó ideig nem tudott válni a  Hettita állam. Ugyanis időközben a térség két nagyhatalma Egyiptom és Mitanni ragadta magához a kezdeményezést és  egymással kezdtek háborúzni a szíriai területek feletti uralom jogáért.  Mitanni az Egyiptom ellenes szíriai városok koalíciójának élére állva  előbb Megiddónál, majd Aleppónál (Halab) próbálta megállítani a fáraó  seregét, ám mindkét csatában alulmaradt. Végül mégis maga Egyiptom – IV.  Amenhotep (Kr.e. 1450-1425 )  – kezdeményezett békét Mitannival, mivel országa kezdett kimerülni, és a  Hettita állam megerősödésétől is tartott. A békekötés Egyiptom és  Mitanni közt 1440-1430 körül történt, a következő status quo alapján: Észak-Szíria mitanni, a  többi terület pedig egyiptomi fennhatóság alá került.Az egyiptomi  befolyás a tengerpart mentén Ugaritig, a szárazföld belsejében Kádesig  terjedt.

Hettita Újbirodalom

A hettita világbirodalom kialakulása a Kr.e. 1375 –ben trónra lépő I.Suppiluliumas (Kr.e. 1344-1322 ) nevéhez fűződik. Az új hettita király csapataival már mélyen be tudott  hatolni Szíria területére, melynek északi részeiről kiszorította  Mitannit. A hurriták állama ekkor szétesett, ugyanis keleti részeit az  erőre kapó asszírok, nyugati részét pedig I. Suppiluliumas kebelezte be.  Innentől a Szíria feletti harcban Egyiptom új ellenfele a Hettita  Birodalom lett. Az összecsapások Kádes és Karkemis közt zajlottak, ám  közben Egyiptomban fontos változások történtek. Meghalt IV.Amenhotep  (Ehnaton) a vallásreformer fáraó, akinek uralkodása és az amon papság  hatalma elleni tettei zűrzavarba sodorták Egyiptomot. IV. Amenhotepet az  alig 18 éves Tutanhamon követte, aki azonban szintén nagyon hamar  elhalálozott. Így Kr.e. 1325 körül Egyiptom komoly válságba került.  Tutenhamon özvegye – Anhesenamon –(aki Ehnaton lánya is volt)  gyermektelenül maradt, így felmerült benne a gondolat, hogy felkéri  Suppiluliumast, hogy küldje egyik fiát Egyiptomba és vegye feleségül.  Suppiluliumas végül elfogadta az ajánlatot, és elküldte egyik fiát  Egyiptomba, de a királyfit még megérkezése előtt meggyilkolták,  valószínűleg egy befolyásos udvari csoport tagjai, akik a trón  betöltését másképpen tervezték. A gyilkosság után Egyiptomban egy  katonai vezető Horemheb (Kr.e. 1321-1294 )  ragadta magához a hatalmat, aki elsősorban a belső viszonyok  konszolidálásra törekedett, és nem a hettiták elleni háború  felújítására.

Így a harcoló felek – Egyiptom és Hatti –  egy időre felfüggesztették a hadakozást, és elfogadták a Szíriát  kettéosztó status quót. Szíria északi része a hettiták kezén maradt, a Suppiluliumas által meghódított Karkemisból irányítva, a déli területeket pedig továbbra is Egyiptom igazgatta.  A meghódított Szíriai területeken a hettiták sajátos közigazgatási  rendszert vezettek be, melynek egyik eleme, hogy a szíriai hercegeket  meghagyják méltóságukban, de vazallusi esküt, illetve szerződést kötnek  velük. A vazallusi szerződés két leglényegesebb pontja, hogy egyrészt a  csatlós kötelezve van arra, hogy szükség esetén katonai segítséget  nyújtson a nagykirálynak, másrészt adót fizessen. Az adó pontos összegét  és kifizetésének módját külön pótszerződés szabályozta.

Az egyiptomi hettita háború

A két rivális nagyhatalom közti háború akkor újult ki, amikor Egyiptomban az ország történetének egyik legnagyobb uralkodója II. Ramszesz (Kr.e. 1301-1234 ) Hattiban pedig II. Muvatallis (Kr.e. 1295-1272 )  kezdte meg uralmát. Ramszesz elhatározta, végleg leszámol a  hettitákkal, és elhódítja előlük Szíriát. Kr.e. 1296 –ban az egyiptomi  seregek megindultak a föníciai partokon négy, egyenként 5000 fős  hadtesttel (ezek Amon, Ré, Ptah, és Seth -tehát a legfőbb egyiptomi  istenségek- nevét viselték).Az 1296 -os esztendő május havában, Ramses  Qades közelébe ért, és a város előtti magaslatok körül vonult táborba.

A kádesi csata:  A harcászati bevezetés az volt, hogy két beduint menesztettek Ramses  táborába. Ezek szökevényeknek adták ki magukat, gyalázkodó vádakkal  halmozták el a hettita sereget és vezetőit, majd elárulták, hogy a  hettita király, a közeledő isteni ivadék hatalmának és dicsőségének  láttára, eszeveszett aggódásában máris messze visszavonult északra Halpa  vidékére.A hihetetlenül hiú fáraó természetesnek vette, hogy isteni  lénye és hírneve képes elijeszteni egy egész hadsereget, ráadásul saját  kémei is helytelenül tájékoztatták.

Mindezek miatt hitt a beduinoknak, és  esztelen lépésre szánta el magát, mely a csata későbbi kimenetelét is  eldöntötte.Első hadtestének élére állt, “atyjához, Montuhoz, Thébai urához hasonlatosan előnyomult és az első Amon-sereggel átkelt az Orontés gázlóján.”

Vagyis két ál-szökevény jelentése  alapján szétválasztotta seregét, egy hadtestet a főerőktől mintegy 10  kilométernyi távolságra vezényelt előre, minden előzetes felderítés  nélkül, -sőt ő maga állott az előörs élére, nyilván csak néhány tiszt  társaságában, ahelyett, hogy elővédet köldött volna előre és az  összeköttetést fenntartotta volna a főerőkkel. Muwatallis szétszórta és  jóformán teljesen megsemmisítette a meggondolatlanul előretörő egyiptomi  hadtestet, majd a menekülők üldözésére eredt. A fáraó maga ki tudott  ugyan menekülni a hettita körgyűrűből, ám egész seregével vissza kellett  vonulnia. A kádesi csatát mindkét fél győzelemként könyvelte el, ám a Kr.e. 1280 –ban – a csata utáni 16 évvel megkötöttbéke inkább a hettitáknak kedvezett. (A hivatalos békekötést Egyiptom és Hatti között III.Hattusilis és  II.Ramses kötötte meg.) Kádes és Amurru a hettitáké lett, sőt birtokba  vehették a korábban Egyiptomhoz tartozó Upét is. A békére Egyiptom  vereségei, Hatti pedig az erősödő Asszír állam miatt kényszerült.

A tengeri népek támadása (Kr.e. 1200 körül)

Krisztus előtt 1200 körül olyan esemény  zajlott az ókori keleten, mely újra rajzolta a politikai erőviszonyokat,  és gyakorlatilag megsemmisítette a térség legjelentősebb nagyhatalmát, a Hettita Birodalmat.  Az eseményt tengeri népek támadásaként emlegeti a történettudomány.  Kr.e. 1200 körül egy hatalmas létszámú, több népből álló óriási néptömeg  indult meg Európa délkeleti területeiről a Hellészpontoszon át  (Dardanellák) Kis-Ázsiába. A néptömegben olyan később jelentős szerephez  jutó etnikumok voltak, mint a dórok, akhájok, etruszkok, frígek, és  paleszetek (filiszteusok). A népvándorlásszerű invázió felégette a  hettita fővárost, majd végigfosztogatta egész Szíriát. A támadás  intenzitása azonban a Balkántól és Kis-Ázsia hegyeitől való távolodás  során fokozatosan csökkent, és a népvándorlást alkotó egyes etnikumok  lassan lemorzsolódtak. Az akhájok, dórok Kis-Ázsia partjain, a frígek a  Hettita Birodalom törzsterületein (a későbbi Fríg Birodalom területén), a  többiek pedig Szíria vidékén álltak meg, és telepedtek le. Egyiptom határára már csak kisebb népesség jutott el, így III. Ramszesz (Kr.e. 1198-1166 )  az újbirodalom utolsó nagy hatalmú uralkodója meg tudta tőlük védeni  országát. A tengeri népek utolsó elemei az Egyiptomi határ előtt, Kánaán  földjén telepedtek le, ők voltak a paleszetek, vagy filiszteusok (egyes  vélekedések szerint a mai palesztínok ősei). A filiszteusok  a tengeri  népek rohama előtti évtizedekben szintén Kánaánban letelepedő zsidó  törzsek legfőbb ellenfelei lettek.

A tengeri népek támadása egyrészt  megsemmisítette a Hettita Birodalmat, és a vele függésben álló Mitannit,  másrészt meggyengítette Egyiptomot. A nagyhatalmak visszaszorulása pedig egy új népcsoport – az asszírok – felemelkedését és világuralmi pozícióba jutását okozta.  Asszíria e tengeri népek rohama után fokozatosan kezdett megerősödni,  és Kr.e. 1225 körül I. Tukulti-Ninurta alatt már meg tudta hódítani  Mezopotámiát is, legyőzve a kassukat.

Föníciai államok az ókorban

Fönícia egy ókori  civilizáció volt Kánaán északi részén, mely a mai Libanon nagy részét  valamint Izrael, Szíria és Palesztina egyes területeit foglalta magába.  Főníciai kultúráról a tengeri népek pusztítását követően (Kr.e. 1200  körül) beszélhetünk, és kb. Kr.e. 300-ig tartott. A főníciai kultúra  területe mintegy 350 km hosszan terült el Akkón városától (délen) az  Orontész folyó torkolatáig (északon), és mintegy 40 km szélességben az  Antilibanon hegységtől a Földközi-tenger partjáig. Ez a régió  földrajzilag igen tagolt, nagyrészt hegyvidék. A tengerparti keskeny  földsávot leszámítva kevéssé volt alkalmas a mezőgazdasági termelésre,  ezért folytattak tengeri kereskedelmet. Legfőbb természeti kincsük a  hajóépítéshez mindenütt nélkülözhetetlen libanoni cédrus, és a  bíborfesték volt, melyet a bíborcsiga váladékából nyertek. Emellett  jelentős volt a föníciai kézműipar, például az üvegművesség.

Létezett egy keskeny szárazföldi átjáró a  tenger és a szíriai sivatag között, mely Föníciát összekötötte délen  Egyiptommal Palesztinán és a Sínai-félszigeten keresztül. Valamint  összeköttetésben állt északon Kis-Ázsiával valamint keleten  Mezopotámiával az Eufráteszen keresztül. Ez a terület gazdag  kereskedelmi csomópont volt, melyet hatalmas birodalmak vettek körül.

Fönícia sziklás hegyek által  elválasztott városállamokból állt, melyek között a közlekedés tengeri  úton történt. A főbb városállamok a következők voltak: Akkra, Türosz, Szidón, Büblosz és Aradosz.  Nem tudni, vajon a föníciaiak önálló etnikumként tekintettek-e  önmagukra. Városállamaik mindenestre az egyiptomi elnyomást megszüntető  tengeri népek támadása után politikailag önállóak lettek. A föníciai  városállamok a Mediterráneum partvidékén számos kereskedelmi telepet  létesítettek. A Krisztus előtti X. században kereskedelmi telepet  alapítottak Cipruson és Kisázsia partvidékén (Panfília és Lícia), ahol  összeütközésbe kerültek a görögökkel, akik elűzték őket Rhodoszról, a  Szporádokról és a Dorádokról, ahol nem sokkal azelőtt jelentek meg.  Szardínián és Ibizán keresztül eljutottak az Ibériai-félszigeten Tarzisz  országáig (Gades, a mai Cádiz), ahol hajóik ónt és ezüstöt vettek fel,  mely az Ibériai-félszigetről, illetve a Kasziteridész-szigetekről  származott.

A föníciai Türosz hajósai alapították  Kr.e. 814 –ben Karthago városát az Afrikai partokon (Szicíliával  szemközt) és alig fél évezreddel később ez a város lett Róma legfőbb  vetélytársa, és a Földközi tenger egyik legnagyobb hatalma.

A föníciai városállamok oligarchikus  köztársaságok voltak – kereskedő arisztokraták vezetése alatt – és nem a  keleten annyira jellemző despotikus királyságok. Fénykoruk a tengeri  népek támadása, és Asszíria megjelenése közti időkre teheteő (Kr.e.  1200-750)

Palesztína

Palesztina a Libanon hegység déli  részétől a Holt tenger vidékéig húzódott észak-dél irányban. A terület a  Hettita Birodalom, Babilónia és az Egyiptomi birodalom közötti  területként többnyire egyiptomi fennhatóság alatt állt. Az ókor  kezdetén, Kánaán néven volt ismert. A Kr.e 2000-1700 közti években a  hükszosz törzsszövetséghez tartozott. Az első zsidó népelemek vélhetően  ezek időszakban, a hükszsosz és hurrita törzsekkel érkezhettek először a  vidékre. (Az Ábrahám-mondakör szerint maga Ábrahám Úr városában  született és onnan vándorolt Kánaánba.) Körülbelül i.e. 1730 -1800 körül  a hükszoszok – más népekkel, köztük a zsidókkal együtt – betörtek  Egyiptomba. Itt a hükszoszok átvették a hatalmat, és közülük kerültek ki  a fáraók is. Egészen 1558 -ig voltak hatalmon, amikor Iahmes Thébai  uralkodó megdöntötte uralmukat. A hükszoszokkal együtt a zsidók is ekkor  süllyedhettek rabszolga sorba. Az ezt követő 300 évben a zsidók  rabszolganépként éltek Egyiptomban. Amíg a zsidók először elvándorolt  törzsei Egyiptomban éltek, megindult a második vándorlás is  Mezopotámiából Kánaánba. Az egyiptomi és a Mezopotámiából érkező zsidók  végül Kr.e. 1230 körül egyesülhettek Kánaánban, amikor az egyiptomi  zsidók Mózes vezetésével átkeltek a Sínai félszigeten és végleg  megtelepedtek Kánaán földjén. Kánaánba érkezésük és az itt élők  legyőzése után újabb háborúkat kellett vívniuk, mert kb.1200 körül  északról (Balkánról) egy több népből álló csoport, a tengeri népek  özönlötték el Kis-Ázsiát és Kánaánt.

A filiszteusok Kánaán déli részén 5  tengerparti városkirályságot hoztak létre: Askalon, Gaza,Gat, Asdod,  Eqron. A Filiszteusok és az előttük csak néhány évtizeddel érkező zsidók  hosszú ideig, – nagyjából 100 évig – háborúztak egymással. A háborúk  végén a tengerparti részeken Filisztea különálló országként teljesen  elszakadt a zsidók uralta Kánaántól, melynek földjén létrejött izraeli állam.

1030-ban a Benjamin törzs vezetője az északi Saul egyesítette a Kánaánban élő zsidőkat és ő lett egész Izrael királya. Amikor később Saul vereséget szenvedett a filiszteusoktól, és meghalt, Dávid (1010-970) lett az új király és ő fejezte be Izrael egyesítését. A zsidó állam fővárosa ekkor lett Jeruzsálem. Dávidot fia Salamon (971-929) követte a trónon, ám az ő halála után az egységes zsidó állam  kettészakadt: északon megmaradt Izrael, délen pedig Juda jött létre.

Az Asszír Birodalom

Asszíria – melynek sem földrajzi, sem  politikai értelemben nem volt köze Szíriához – Észak-Mezopotámiában, a  Tigris és az Eufrátesz felső szakaszainak vidékén feküdt. Lakói az  akkádokkal rokon sémi és hurrita törzsek összeolvadásából kialakult  asszír nép volt. Asszíria éghajlata csapadékos volt, így nem volt  szüksége az öntözéses földművelés kialakítására, így népessége a  Krisztus előtti 18. században inkább kereskedelemből élt, és fával  illetve fémekkel látta el a tőle délre fekvő mezopotámiai  városállamokat. Másik megélhetési forrása az anatóliai területek és  Mezopotámia közti kereskedelem lebonyolítása volt. Az ezt követő  időszakban Assur és vidéke az Óbabiloni Birodalom vazallusa, majd a  hurri Mitanni alattvalója lett. Anatóliában is megszerveződött a Hettita  Birodalom, így a kereskedelmi dominanciát soha többé nem lehetett  kiépíteni.

Az asszírok újbóli felemelkedésére a  Hettita Újbirodalom kialakulásával és Mitanni széthullásával  párhuzamosan került sor. A Kr. e. 14. században I. Assur-uballit (Kr.e 1365-1330 ) vetette le végleg a mitanniak igáját. Az első igazi terjeszkedések csak ezután következtek a Kr. e. 13. században I. Sulmánu-asarídu és I. Tukulti-Ninurta alatt. A két asszír uralkodó Kr.e 1274 és Kr.e. 1208 közti uralma idején átalakult az asszír társadalom. A lakosság katonai jellegű életmódot kezdett folytatni,  vagyis szabad parasztok zsoldos katonai szolgálatot vállaltak, és  felfüggesztették földműves tevékenységüket. A termelőmunkát innentől  kezdve a katonáskodó parasztság helyett a leigázott népek Asszíriába  hurcolt, és munkára kényszeríttet tömegei végezték. Ugyancsak gyakori  volt a legyőzött népek azon okból történő deportálása (áttelepítése) is a  birodalom más részeibe, mely az ellenállást volt hivatva megtörni. Az  asszírok ugyanis úgy gondolták, hogy ezzel megelőzhetőek a belső  lázadások, és az áttelepítésekkel megtörhető minden felkelésre készülő  nép.

Az uralkodó osztályt Asszíriában a  katonai és hivatali arisztokrácia képviselte. (A hadjáratokban fő  fegyvernemük a harci kocsi volt.) Legfelsőbb szervük a tanács volt, mely  korlátozni tudta a király hatalmát. Ezen rétegből kerültek ki a  meghódított területek élére kinevezett kormányzók, illetve a nagyvezír  is, aki a király mellett a legfelsőbb katonai vezető volt. I.  Sulmanu-asaridu volt az első olyan asszír uralkodó, aki már alkalmazni  kezdte a pszichológiai hadviselés eszközeit, vagyis a látványos,  brutális kegyetlenséggel elkövetett tömegmészárlásokat, és a megnyúzott  vezetők bőrének városfalra szegezését.

A korai hódításokat tekintve I.  Sulmanu-asariu főként a hettiták elleni győzelmeiről volt híres (az  Eufrátesz partján, Nihlijánál jelentős győzelmet aratott ellenük) míg I.  Tukulti-Ninurta arról, hogy elfoglalta és lerombolta Babilon városát.  Halálát követően történt a tengeri népek támadása, mely átrendezte az  egész ókori kelet hatalmi viszonyait. A Hettita Birodalom és Mitanni  megsemmisült, Egyiptom meggyengült. A térséget elárasztó frígek (muskik)  és arámiak ugyan nem érték el Asszíriát, ám az asszírok mégis egy  évszázadra – Kr.e. 1200 és 1115 közt visszaszorultak, és hódítás helyett  inkább védekező háborúkra kényszerültek.

Asszíria újabb nagy terjeszkedésére Kr.e. 1115 és 1077 közt I. Tukulti-apil-Ésarra uralkodása alatt került sor. Az új asszír uralkodó által megszerzett  területek később ugyan elvesztek utódai alatt, ám Asszíria megmutatta,  hogy a térség legjelentősebb nagyhatalmává vált. Gyakorlatilag minden  égtáj irányában harcokat vívott. Dél felől az Elámot megrendítő  babiloniak támadásait állította meg, északon pedig a Tigris mentén a  Hettita Birodalmat megbuktató frígek egy 20 000 fős seregének betörését  gátolta meg (A későbbi Urartu vidékére, Nairibe is vezetett hadjáratot.)  Uralkodása után Babilon jó viszonyra törekedett Asszíriával, így Kr.e.  900 körül II. Adad-nirári alatt már szövetségesi viszony jött létre  köztük.

I. Tukulti-apil-Ésarra  ékírásos  feliratok szerint 28 alkalommal kelt át nyugat felé, Szíriába az  Eufráteszen, hogy megütközzön a térséget elözönlő nomád arámiakkal  (akkádul ahlamúk). Ő volt az első asszír király, aki hadjárata  során elérte a Földközi-tengert. A hagyomány szerint tengerre is szállt,  és állítólag elejtett egy „tengeri lovat” (talán delfint vagy fókát)  is. Ezzel mintegy kijelölte a célpontot utódai számára.

I. Tukulti-apil-ésarra utódai nem tudták  megtartani hódításait, azonban preventív csapásainak köszönhetően az  asszír magterületek mindvégig megmaradtak Assur népének kezén. Az asszír katonai sikereinek három jelentős oka is volt. Az egyik, hogy egész társadalmuk érdekelt volt a hódításokban, a második, hogy mindenkinél erősebb vasfegyverekkel, fejlettebb haditechnikával, és fegyelmezettebb hadsereggel rendelkeztek.  A vas fokozott fölhasználása erősíti az asszír hadsereg fölszerelését.  Ennek érdekében az asszír királyok a meghódított népektől az adót vasban  szedték be. Katonai sikereiket a hadviselésben bevezetett újítások  alapozták meg: utászalakulatokat és hatalmas ostromgépeket vetnek be a  megerősített városok ellen. Az asszír királyok magukat istenük Assur  (vagy a sumer Enlil) helytartójának tartották. Kötelességüknek érezték  Assur isten világuralmáért harcolni, így állandó hadjárataik vallásos  igazolást nyertek. A királyok időről időre úgynevezett istenleveleket  fogalmaztak, melyekben elszámoltak istenüknek arról, mit tettek  dicsősége érdekében. Sikereik harmadik okaként a tengeri népek támadása után kialakult hatalmi vákuum helyzetet lehet megemlíteni, melyben a hettita állam és Mitanni elpusztulása kiiktatta fő riválisaikat.

Újasszír világbirodalom

Az újasszír világbirodalom előfutára a Kr.e. 883 és 859 közt uralkodó II. Assur-nászir-apli volt, aki az Eufráteszig tolta ki Asszíria határait, de I.  Tukulti-apil-Ésarrához hasonlóan megsarcolta és kifosztotta a gazdag  föníciai városállamokat is. Ő alakította ki az asszír hódítási  stratégiát, amely az alábbiakban foglalható össze: a józan  megfontolásból adózó kis szomszédokat engedetlenség esetén az elsöprő  erejű asszír haderő megtámadta, és vagy engedelmes helyieket helyezett  az ellenséges uralkodók helyére, vagy betagozta a birodalomba. Utóbbi  esetén az új tartományok élére a király tartományi főnököket nevezett  ki. Ezen reformja később válságba sodorta Asszíriát, mivel az örökletes  hatalommal felruházott helytartók függetleníteni kezdték magukat a  királytól. II. Assur-nászir-apli nevéhez hadügyi újítások is fűződnek.  Az ő idején jelent meg független fegyvernemként a lovasság – igaz, ekkor  még pusztán felderítő szerepre kárhoztatva. Ebben az időben állították  fel az első műszaki, utász- és árkászalakulatokat, hogy megkönnyítsék a  sereg vonulását és az ostromokat. Mindez az erős gazdasági hátországgal  párosulva a kor legmodernebb, gyakorlatilag legyőzhetetlen seregévé  tette az újasszír haderőt, ami tehetséges hadvezérek vezetése alatt  megállíthatatlanul folytatta a terjeszkedést.

Újasszír világbirodalom

A világbirodalom kialakításában fontos szerepe volt III. Sulmánu-asaridunak is  (Kr.e. 859-824), aki az asszírok elleni első jelentős koalíciótól védte  meg a birodalmat. A karkari (qarqari) csatában ugyanis Izrael, az  arámiak, a kilikiaiak és a történelemben először ez alkalommal említett  arabok – fogtak össze a damaszkuszi fejedelem vezetésével az asszír  fenyegetés ellen. A döntetlenül végződő ütközet után a térség államainak  jó része az adófizetést választotta a pusztulás lehetősége helyett.  III. Sulmanu-asaridu után Asszíria egy majd nyolc évtizedes válságba  került, mivel a királyok hatalma meggyengült. A meggyengülés egyik oka  az volt, hogy a II. Assur-nászir-apli idején bevezetett örökletes  helytartói címek birtokosai gyakorlatilag felsőbb utasítások nélkül  tevékenykedtek, felirataikon meg sem említve a királyt. (Másik ok a  járványokban keresendő.)

A világ meghódítása:

Alig nyolc évtizeddel III. Sulmanu-araridu után Kr.e. 745 –ben került hatalomra Asszíria egyik legnagyobb királya III. Tukulti-apil-ésarra (Kr.e. 745-727) Megszüntette a korábbi nagy tartományokat, és az új  provinciák élére inkább eunuchokat nevezett ki, hogy garantálja  hűségüket. Mi több, a hadsereget is jelentősen átszervezte. A történelem  folyamán először állt fel állandó haderő (az ún. kiszir sarrúti),  amelyet több hadseregre bontva több hadszíntéren lehetett bevetni. III.  Tukult-apil-ésarra hódította meg Babiloniát, átvette a csak babiloni  királyoknak járó áldozati ajándék-maradványokat, és felvette a „Sumer és  Akkád királya” címet. Mindemellett érdekes módon meghagyta a trónján  Nabú-nászirt (Kr. e. 747 – Kr. e. 734).

Felhagyva az elődei által követett  gyakorlattal, az Eufráteszen túl eső területeket is betagozta  birodalmába, nem elégedett meg a rendszeres sarcszedéssel. Nagyarányú  előretörése során döntő győzelmet aratott az időközben nagyhatalommá  váló Urartu serege felett is. Kr.e. 738 –ban meghódította Szíria nagy részét,  majd Kr. e. 734-ben a filiszteus városok és a Földközi-tenger keleti  partvidékének déli része (Júda, Ammón, Edóm, Moáb stb.) ellen fordult.  Gáza elfoglalása után attól valamivel délre kereskedelmi telepet (bít-kári) alapított, amivel ellenőrzése alá vonta a Gázába Egyiptom (és így Afrika), Arábia és Fönícia (Via Maris) felől befutó kereskedelmi útvonalakat. Kr.e. 732 –ben foglalta el  Damaszkuszt, majd élete utolsó éveiben személyesen uralkodott  Babilóniában. Fia – II. Sarrukin – foglalta el végleg Izraelt Kr.e. 722 –ben, bár ez az életébe került, ugyanis a hadjárat közben halt meg. Unokája Szín-ahhé-eriba (Kr.e. 704-681) szinte teljes uralkodását a folyamatosan lázongó  Babilon ellen vezetett hadjáratokkal töltötte. Az asszír-babiloni harcok  közt a legjelentősebb Kr.e. 691 –ben zajlott, amikor a Tigris mentén  egy szövetséges babiloni–elámi sereg indult Asszíria ellen.  Szín-ahhé-eriba kénytelen volt meghátrálni, de a következő évben  rettenetes bosszút állt: megostromolta Babilont, ami 15 hónap után, Kr. e. 689 -ben elesett. Az asszírok kifosztották és lerombolták a várost, csatornákat ástak elárasztására, istenszobrait összetörték.

Kr.e. 680 –ban Assur-ah-iddína (Kr.e. 680-669) személyében az asszír politika Babilon-barát vonulata  került hatalomra, így az elődje idején lerombolt várost újjáépítették,  és visszaadták privilégiumait. Ebben feltehetően a király alább ecsetelt  betegségeinek és babonáinak is nagy szerepe lehetett. A babiloni  helyzet rendezése és a lázadó Szidón megbüntetése után az asszír haderő  megindult a régi ellenség, Egyiptom földjére, ám az első hadjárat Kr. e.  674-ben még kudarcot (a núbiai Taharka fáraó sikeresen megvédte  országát) Három évvel később Kr. e. 671. július 11-én az asszír haderő bevette Memphiszt,  Egyiptom legjelentősebb városát. Taharka családját és kincstárát  hátrahagyva menekült. A dús zsákmányt Babilon újjáépítésének  finanszírozására fordították.

Az asszír nagyhatalom kiemelkedő uralkodója volt Assur-ban-Apli (Kr.e. 668-631) aki befejezte az apja által elkezdett egyiptomi hódítást, és Kr.e. 664 -ben rövid időre elfoglalta egész Thébát és ezzel egész Egyiptomot.  Ezután azonban nem hallunk többet Egyiptomról asszír részről: a király  feltehetőleg felmérte, hogy a terület az Újasszír Birodalom  akciórádiuszán kívül esik, és valószínűleg tervszerűen ürítette ki a  nagy múltú tartományt. Assur-bán-apli a hódítások mellett nagy hangsúlyt  fektetett a kultúra támogatására, amelynek természetesen leginkább  kultikus vonala volt kiemelkedő. Ennek legfontosabb példája a ninivei könyvtár volt, ami a világ első szisztematikusan rendezett gyűjteménye.

Asszíria bukása (Kr.e. 626-612)

Bukása mégis rohamos gyorsasággal  következett be. A folyton lázongó Egyiptomot már nem lehetett tartani,  Elám megszűntével az iráni népek akadálytalanul törhettek nyugatra,  Urartu végzetes meggyengülése pedig a szkíták és kimmerek számára  nyitott zöld utat. A lakosság emellett folyamatosan lázongott,  elsősorban a nagy történelemmel és kultúrával rendelkező, alárendelt de  mégis bálványozott Babilóniában, ahol a káldok vetették meg a lábukt.

A bukás döntő oka a babiloniak és a médek összefogása és szövetsége volt. Nabu-apal-uszur,  a káld törzs vezére Kr.e. 625 –ben először a káld, arámi, arab és elámi  népeket fogta össze, majd szövetségre lépett a médekkel is. Az  együttesen indított Asszíria elleni függetlenségi harcban Kr.e. 625 –től  Nabu-apal-uszur már Babilón királyaként vezette a hadakat  Assur-ban-Apli fia, az utolsó asszír uralkodó ellen (neve:  Assur-etelli-iláni). Egyiptom azonnal felismerte, hogy az összefogás  elsöprő erejű lehet, így inkább Asszíria mellé állt. Végül Kr.e. 614  –ben Küaxarész vezette médek lerombolták Assurt, majd két évvel később, Kr. e. 612-ben Küaxarész és Nabú-apal-uszur nomádokkal (a manda törzzsel) szövetségben ostrom alá vették, és három hónap után bevette Ninivét is.  Asszíria romadöntésével létrejött az Újbabiloni Birodalom, mely mintegy  9 évtizedre birtokba vette az ókori kelet legnagyobb részét, mint a  térség legerősebb nagyhatalma.

Az Újbabiloni Birodalom (Kr.e. 626-539)

Asszíria bukását, és Ninive elestét  megelőző években Egyiptom felismerte a Babilon felemelkedésében rejlő  veszélyt, ezért hadat üzent Nabu-apal-uszurnak. II. Nékó fáraó (Kr.e. 610-595) Kr.e. 609 –ben érkezett Karkemishez, hogy  megakadályozza a babiloniakat abban, hogy elfoglalják egész Szíriát. A  döntő csatára Kr.e. 605 –ben került sor karkemis mellett. Az ütközetben ugyan elesett Nabu-apal-uszur, ám fia II. Nabú-kudurri-uszur (Kr.e. 605-562) a bibliai Nabukodonozor átvéve a vezetést döntő  győzelmet aratott Egyiptom felett. Az ő uralma alatt élte az Újbabiloni  Birodalom a fénykorát.

II. Nabu-kudurri-uszur legfőbb  feladatának az Egyiptom által még mindig uralt palesztinai és föníciai  területek megszerzését tekintette. Így Kr. e. 605–601 között folytatta a  nyugati hadműveleteket, melyekben Júda új királya, Jehójákim/Jojákim az  Újbabiloni Birodalom vazallusaként vett részt. Az Újbabiloni Birodalom  és Egyiptom közti végső összecsapásra Kr.e. 601 –ben Pelusium mellett,  az Egyiptomból Gáza felé vezető úton került sor. Az ütközetben mindkét  sereg súlyos veszteségeket szenvedett. (A babiloni király például a  következő évben nem is vezetett hadat, mert új sereget kellett  toboroznia.) Az összecsapás eredményeként Egyiptom többé nem uralt  területeket Ázsiában.

A csata kétséges kimenetele Jehójákimot  arra indította, hogy felmondja a vazallusi kötöttségeket.  Nabú-kudurri-uszur ezt nem hagyhatta megtorlatlanul, ezért uralkodása  hetedik évében – Kr.e. 597 –ben – bevonult Jeruzsálembe,  majd a királyi udvart, a zsidó előkelőket, mesterembereket és Judea  lakosságának egy jelentékeny részét, mintegy tízezer embert Babilónba  deportált. Ezzel kezdetét vette a zsidó történelemben az 59 évig tartó „Babiloni fogság”  (Kr.e. 597-538) Alig 11 évvel később Júda tartomány és Jeruzsálem újra  fellázadt, a babilóni uralom ellen, így Nabú-kudurri-uszur Kr.e. 586  –ban hároméves ostrom után, másodszor is elfoglalta Jeruzsálemet. A  város nagy részét porig rombolták, ekkor veszett oda Salamon temploma  is. Ezután helytartók kerültek a terület élére, de nemsokára újabb  lázongások kezdődtek. Kr. e. 581-ben ismét deportálások történtek, és  Júda tartományi különállása is megszűnt – feltehetően Szamariához  csatolták.

Az birodalom virágkorának évei alatt II.  Nabú-kudurri-uszur számára a zsidó területek fékentartása, Türosz  bevétele és Egyiptom folyamatos visszaszorítása jelentett csak gondot.  Türoszt 13 évnyi harc után, Kr.e. 580 körül békekötéssel tudta  megszerezni, Egyiptomot pedig a Kr.e. 568 körül végrehajtott hadjáratban  szorította újra vissza. Hatalmas birodalma – melynek területe  nagyjában-egészben megegyezett az Újasszír Birodaloméval, így a  Földközi-tenger kereskedelme is hozzá tartozott Föníciával együtt –  erőforrásait elsősorban a főváros, Babilon ékítésére használta fel, de a  többi várost sem hanyagolta el. Fantasztikus kettős fallal vette körül a  várost, amelyet még a görög szerzők is ámulattal csodáltak, valamint  befejezte a szentélykörzet (az Észagila és az Étemenanki, a bibliai  Bábel tornya) megépítését. A palotakörzet is megújult. Ugyanekkor  készültek el a függőkertek, melyek helye még nem tisztázott, és amelyeket az ókori világ egyik csodájaként emlegettek.  Nabú-kudurri-uszur különös gondot fordított a város ellátására is. Az  esetleges támadásokra felkészülve az Eufrátesz és a Tigris között falat  emeltetett („méd fal”, amint Xenophón nevezi).

II. Nabú-kudurri-uszur Kr. e. 562-es  halálát követően három uralkodó követte gyorsan egymást a trónon. A  király fiát, Amél-Mardukot két év után megölték, trónra kerülő veje,  Nergál-sar-uszur négy évnyi uralkodást követően elhunyt, az ő  valószínűleg értelmi fogyatékos fiával, Lábási-Mardukkal pedig alig  néhány hónap alatt végzett egy összeesküvés. Az Újbabiloni Birodalom utolsó királya, a Hérodotosz által Labünétoszként említett Nabú-naid volt. Az új uralkodó meggondolatlanul kezelte a Babilónban óriási befolyással  rendelkező Marduk papságot, és megpróbálta visszaszorítani hatalmukat.  Próbálkozott a Szín-kultusz megerősítésével Marduk tisztelete rovására,  és megerősítette a hatalmas gazdasági potenciálra szert tevő templomok  feletti királyi ellenőrzést. A marduk papság felháborodott és jelentős lázadást kezdeményezett a király ellen. Az uralkodónak menekülnie kellett, de fia Bél-sar-uszur (a bibliai Baltazár, Boldizsár, Bélsaccár)  fenntartotta a birodalmat, melyben a marduk papok a király(ok) ellen  hangolták a társadalmat. Végül a méd területeken egy új népesség – a  perzsák – felemelkedése hozta el Új Babilónia végső bukását.

Perzsia felemelése II. (Nagy) Kürosz nevéhez fűződik.  Kr.e. 553-550 között zajlott le a perzsa-méd háború, amelyben Nagy  Kürosz legyőzte nagyapját, Asztüagész méd királyt és elfoglalta  Ekbatanát (ma Hamadán). Ezzel a háborúval a perzsák vették át a médektől a nagyhatalmi státuszt és a médek a birodalom alattvalói lettek. A lüd király, Kroiszosz  (Asztüagész sógora) megtámadta az új birodalmat, hogy bővítse a saját  királyságát. Nagy Kürosz a Pterijei csatában megvédte a királyságot,  majd a lüd főváros ellen vonult és be is vette azt. Ettől kezdve  megszűnt Lüdia. (Kroiszoszt elfogták és bíróság elé állították.)

Később, Kr.e. 546 -ban II. (Nagy) Kürosz  visszatért Kis-Ázsiából, ahol elfoglalta Ióniát és Eoliát. A perzsa  nagykirály rögtön hozzákezdett az új expedíciós hadsereg felállításához,  mivel Babilont és több szomszédos államot is el akart foglalni. A perzsa haderő végül Kr.e. 539 –ben Opisánál legyőzte a babilóni sereget,  majd ugyanezen évben bevonult Babilonba. Kürosz nem rombolta Babilon  városát, sőt a források szerint örömujjongással fogadták. A perzsa  birodalomalapító fő helyi támogatói a Marduk-papok voltak, akik az  utolsó káld király ellen hangolták a közvéleményt.

Az Óperzsa Birodalom (Kr.e. 550-330)

Az első perzsa törzsek az i. e. 9.  században jelentek meg az Urmia-tótól délre fekvő területen, majd  szálláshelyük később déli irányba tevődött át. A terület korábbi urai,  az elámiak már nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megakadályozzák a  perzsa letelepedést. A perzsák kezdetben elismerték az elámi  fennhatóságot, ami vezetőjüknek Akhaimenésznek lehetőséget biztosított a  perzsa államiság kiépítésére. I. Kambüszész a megosztott államot egy  korona alatt egyesítette, amivel jelentős mértékben megnövelte a  befolyását. Ennek eredményeként a médek királya, Asztüagész feleségül  adta hozzá lányát. Ebből a házasságból született Nagy Kürosz, aki a  perzsákat a világ uraivá tette. (Az Akhaimenida nemzettség a kezdetektől  Perzsia irányítója lett, és Nagy Kürosz mellett olyan nagy uralkodókat  adott a birodalomnak, mint II. Kambüszész, I. Dareiosz és I. Xerxész.  Uralmuk egészen Nagy Sándor megjelenéséig tartott.)

Nagy Kürosz Kr.e.  593-530) már Kr.e. 550 –ben a korábban leírt módon legyőzte a perzsák  felett álló médeket. A váratlan előretörés után azonban Lüdia uralkodója  Kroiszosz az újonnan alakult birodalom ellen fordult, és megtámadta  Kürosz államát. Az első összecsapásban azonban vereséget szenvedett, és  erőgyűjtés céljából visszavonult fővárosába Szardeiszbe. A perzsák  azonban követték seregét, és Kr.e. 546 -ban legyőzték és magukba olvasztották egész Lüdiát, sőt a jón partvidéket is. Kürosz innentől intenzív hódító politikába kezdett, és Lüdia bekebelezése után Kr.e. 539 –ben Opisznál legyőzve a babilóni sereget, és meghódította az Újbabiloni Birodalmat is. Később i. e. 540-ben Baxtrist (Baktria), Sakát és több szomszédos  országot is elfoglalt, sőt egészen Beludzsisztánig, az Iaxarész folyóig  jutott. Nagy Kürosz a korban szokatlan módon, a meghódított népekkel  toleráns volt, hogy meg tudja szilárdítani hatalmát az alattvalókkal.  Hálából a perzsák “atyának”, a görögök “törvényhozónak”, a zsidók pedig  egyenesen “felkentnek” nevezték. A perzsa királyoknak sikerült a  szomszédos népek közötti feszültséget csökkenteni a birodalmon belül.  Babilon elfoglalása után Kürosz a meghódított városból hazaengedte a  zsidóságot, véget vetett a babiloni fogságnak, és engedélyezte a  zsidóság új templomának felépítését Jeruzsálemben. A templom kincseit is  visszaadta. Erről az eseményről természetesen a Biblia is megemlékezik,  az Ezdrás könyvében. Kürosz végül Kr.e. 530 -ban a csatatéren halt meg,  a masszagéták ellen a Szir-Darjánál vívott ütközetben.

Nagy Küroszt fia II. Kambüszész (Kr.e. 525-522) követte a trónon aki már apja élete végén Babilon alkirálya volt. II.  Kambüszész perzsa király nevéhez fűződött Egyiptom, Líbia és Núbia  meghódítása, illetve a lázadó arabok legyőzése. Kr.e. 526 –ban Pelusium és Memphisz mellett aratott győzelmet Egyiptom felett,  majd elfoglalta Memphisz városát. III. Pszammetik fáraó családjával  együtt esett fogságba. Kambüszész elrendelte a város 2000  legbefolyásosabb emberének kivégzését, köztük a fáraó fiát is  kivégezték, a lányát pedig eladták rabszolgának. A fáraót a perzsiai  Szúzába vitték, ahol fogságban tartották, majd miután – állítólag -  összeesküvést szőtt Kambüszész ellen, a perzsa király halálra ítélte.  (Hérodotosz szerint egy bika vérének megivására kényszerítették, amely a  halálát okozta.) Az egyiptomi feljegyzések szerint ezután Kambüszész  felvette a fáraó címet.

Egyiptom meghódítása után a szerencse  elpártolt Kambüszésztől. Amikor az Egyiptomtól délre fekvő Kusita  királyság ellen vezetett támadást, egy hatalmas homokvihar megtizedelte  és visszavonulásra kényszerítette erőit. Később a Karthágó ellen  tervezett hadjárat hiúsult meg, mert a föníciaiak nem akartak vele saját  gyarmatvárosuk ellen szövetségre lépni. Az elszenvedett kudarcok miatti  haragjában pusztította az egyiptomiak templomait, megölette apisukat és  kivégeztette papjaikat is. Kr.e. 522-ben a méd tartományokban lázadás  tört ki, melynek letörése végett Kambüszész a helyszínre sietett, de épp  mikor lóra ült, hogy elinduljon, kardjába botlott és azzal úgy  megsebesítette magát, hogy a sérülésébe belehalt. A katonai vezetők  azonban megmentették Perzsiát a széthullástól. Közülük lépett elő I.  Dareiosz perzsa király, aki alatt a birodalom fénykorát élte.

Perzsia fénykora

Perzsia fénykora I. Dareiosz (Kr.e.  549-486) uralkodásának idejére esett. Trónra kerülése azonban nehézkesen  történt, mivel bár a hadsereg elismerte trónra való jogosultságát, a  satrapák (perzsa tartományok kormányzói) egy csoportja fellázadt ellene,  majd ehhez csatlakoztak a babilóniaiak is. Dareiosz azonban a hozzá  lojális hadseregre támaszkodva sorra leszámolt ellenfeleivel. (A belső  rend helyreállításában kiemelkedő szerepet játszott a király testőrsége,  a Tízezer Halhatatlan. Az alakulat onnan nyerte nevét, hogy az  elesettek helyébe azonnal megfelelő számú embert soroztak közéjük, így  létszámuk változatlan maradt, mindig 10 000 fő.)

A belső rend helyreállítása után  számtalan hadjáratot indított a külföldre, hogy megerősítse birodalma  határait, és elejét vegye a nomád törzsek betöréseinek. Kr. e. 519-ben  megtámadta a Kaszpi-tengertől keletre élő „szkítákat” – valójában  szakákat vagy dahákat –, majd néhány évvel később elfoglalta az Indus  völgyét. Kr. e. 513 -ban, miután leigázta a keleti trákokat és a gétákat, átkelt a Dunán, és behatolt az európai szkíták földjére.  A visszavonuló nomád szkíták azonban elpusztították a kiürített  területeket, így az ellátási gondokkal küszködő perzsa seregnek, 80.000  fős veszteség mellett, vissza kellett vonulnia. A kis-ázsiai satrapák  befejezték Trákia leigázását, behódolásra kényszerítették Makedóniát, s  elfoglalták az égei-tengeri Lemnosz és Imbrosz szigetét. Görögország  megközelítési útvonalai ezzel perzsa kézre kerültek. A perzsák  ellenőrizték a tengerszorosokon át lebonyolódó s a görög gazdaság  számára rendkívül fontos fekete-tengeri gabonakereskedelmet is.

Óperzsa Birodalom

A görög városállamok meghódítására I. Dareiosz csak Kr. e. 499-ben szánta el magát,  amikor Athén és Eretria támogatást nyújtott a perzsa uralom ellen  fellázadt kis-ázsiai ión városoknak. A lázadás leverése után  Mardónioszt, Dareiosz vejét bízták meg azzal, hogy indítson hadjáratot a  két város ellen, de az Athosz-hegyfoknál viharba keveredett, és  elvesztette hajóhadát (Kr. e. 492), így kénytelen volt felhagyni  tervével. Két évvel később a méd Datiszt vezetésével egy másik perzsa  sereg elpusztította Eretriát, s a város lakóit rabszolgasorba döntötte,  de Marathónnál vereséget szenvedett az athéniaktól.

Bár Dareiosz megszilárdította elődei hódításait, és újabb területeket csatolt birodalmához, a perzsa történelembe elsősorban államszervezőként írta be nevét. A birodalom megszilárdítása érdekében a legjelentősebb intézkedése az úthálózat kiépítése  volt. A 2680 kilométer hosszú útszakasz Szúzát és Epheszoszt kötötte  össze, és főként kereskedelmi és információáramlási célokat szolgált. A birodalmat 20 szatrapiára osztotta,  melyek élén a király által kinevezett satrapa állt. Melléjük tőlük  független katonai parancsnokokat is kinevezett. Hogy az esetleges  felkeléseknek elejét vegye, Perszepoliszból kiküldött megbízottakkal  figyeltette őket. A gazdaság fejlődése érdekében arany- és ezüstpénzt  veretett, amelyet magáról dareikosznak nevezett el. Az  adókat nemesfémben szedték be, amely mellett a hadsereg élelemmel és  lóval való ellátása is az adóterhek közé tartozott. Hérodotosz szerint  az évi jövedelem közel 400 tonna arany és ezüst lehetett. A kincseket  felhalmozták Perszepolisz kincstárában, nem kerültek vissza a  gazdaságba.

Az egész birodalomban egységes hivatali  nyelvet, az arameust vezette be, melyet Elő-Ázsiában már régóta  használták a közigazgatásban és a kereskedelemben. A nagykirály  szigorúan ügyelt a bíráskodásra. Azokat a bírákat,  akiket súlyos bűncselekményekben bűnösnek találtak, elevenen megnyúzták,  és társaik elrettentésére a bírói ülőhelyüket bőrükkel vonták be.  Uralma alatt élte virágkorát az Akhaimenida-építészet, az ekkor  kialakult stílus a birodalom bukásáig változatlan maradt. Kr. e. 521-ben  az uralkodó Szúszát tette meg a birodalom központjának (adminisztratív  főváros) majd megalapította Perszepoliszt mely a szakrális főváros lett.

I. Dareioszt fia, I. Xerxész (Kr.e.  485-465) követte a trónon. Xerxész uralkodása elején felkelések voltak  Görögországban és Egyiptomban is, akik ellen hadakat küldött az  uralkodó. Először az egyiptomi lázadást verte le, majd hadait Athén és  Spárta ellen küldte. A görög területek meghódítására Kr.e. 480 tavaszán  indult el Sardesből óriási seregével. Két hidat vert a Hellészpontoszon,  és Therméig vonult (ma Szaloniki), hol hajóhadával találkozott.  Hérodotosz igencsak szubjektíven gyalogos haderejét 1 700 000-re,  lovasságát 80 000-re, hajóhadát pedig 1200-ra teszi. Más görög és perzsa  történetírók, mint Ephorusz, Ctesiasz és Busol már „csak” százezres  nagyságrendekben határozták meg a sereg nagyságát. A sereg Thesszálián  keresztül egészen Attikáig nyomult előre. Azonban a thermopülai és a szalamiszi csaták megváltoztatták a háború menetét.  Xerxész ezek után seregének nagy részével visszafordult, és 45 nap után  visszaért a Hellészpontoszhoz, innen aztán hazatért Sardesbe. A görög  győzelemmel záruló plataeaei és mycalei ütközetek után véglegesen lemondott a Hellász meghódításáról.  A hátralévő 14 évét már csak az élvezetek hajszolásával és asszonyi  intrikák között töltötte. Halálát Artabanus nevű testőrvezére okozta.

I. Xerxész utána Perzsa Birodalom lassú hanyatlásnak indult.  Egyre gyakoribbak voltak az egyes tartományokból kiinduló lázadások  (Baktria, Egyiptom) illetve a trónharcok, melyek meggyengítették a  birodalmat. A görög városállamok ügyeibe Perzsia elvétve avatkozott.  Ilyen esetre volt példa Kr.e. 395 –ben – Spárta egyeduralmának éveiben -  kirobbant Korintoszi háború, melyben a Szardeiszi helytartó Spárta  ellenfeleivel, Argossal, Korintosszal, sőt később Athénnal lépett  szövetségre. Spárta győzni tudott a háborúban, de fekismerte azt, hogy  mekkora veszélyt jelent hegemóniájára nézve ha a Perzsa birodalom  valamelyik polisz, vagy poliszszövetség mellé áll. Hasonló esetek  elkerülése érdekében kezdeményezte Kr.e. 387 –ben az Antalkidasi békét,  mely a perzsa területeken lévő görög poliszokat szigorúan betagozta  Perzsiába, és elvágta annak lehetőségét, hogy azok az anyaországbeli  poliszokkal egyesüljenek, vagy szövetségre lépjenek.

III. Artaxerxész alatt (Kr.e. 359-338) a  föníciai és egyiptomi területeken zajlottak nagyobb lázadások, ám a  nagykirály minden felkelést levert. A birodalom legbékésebb időszakát  élte meg.

Az Óperzsa Birodalom bukása

III. Dareiosz eltérően elődeitől  Örményország satrapájaként került a trónra. Nem volt tapasztalata a  birodalom irányításához, sőt ambíciója sem. Ez is közrejátszott a  válságba sodródott birodalom elfoglalásához. Kr.e. 336 -ban II.  Philipposz makedón király létrehozta a Korinthoszi ligát és tervezgetni  kezdte a kis-ázsiai görög városok invázióját. Az év tavaszán elküldte  Parmenion és Atal tábornokokat, hogy felszabadítsa a városokat, de még a  nyáron megsemmisült a sereg. 2 évvel később a király fia, III. Alexandros (Nagy Sándor) megvalósította apja tervét és hatalmas hadsereggel nekiindult Kis-Ázsiának.

Nem sokkal később a makedón hadsereg a  Granikosz folyó mellett legyőzte a perzsákat. III. Dareiosz nem vett  részt a csatában. Arra számított a perzsa király, hogy Nagy Sándor  megállításához az egyes kisázsiai szatrapiák hadereje elegendő lesz,  ezért Perszepoliszban maradt. Egy évvel később, Kr.e. 333 -ban ismét  megütköztek a Granikosznál. Ezután III. Dareiosz saját maga vette kézbe a  hadsereget és az Isszosz folyó mellett 52 000 perzsával megüközött a  47 000 fős makedón és görög sereggel, azonban a perzsák vereséget  szenvedtek. Újabb két évvel később viszont fordult a kocka, amikor a  satrapák többsége csatlakozott a királyhoz Gaugamélánál.

Azonban ezt a csatát is elvesztették és a  perzsáknak menekülniük kellett a makedónok elől. Nagy Sándor sorban  foglalta el a nagyobb városokat: Ekbatana, Szúza, Babilon és  Perszepolisz. Amikor Ariobarzan is vereséget szenvedett a perzsa kapuk  csatában, Nagy Sándor hatalmas győzelmi ünnepséget rendezett, III.  Dareiosz viszont keletre menekült.

Kr.e. 330 -ban Besszosz satrapa megölte  III. Dareioszt és egy szekérre tette, amelyet elküldött a makedón  seregbe. Ez az esemény csalódás volt Nagy Sándornak, aki élve akarta  elfogni a perzsa királyt. Amikor megtekintette a halott király testét, a  makedón király saját gyűrűjét ráhelyezte a halott testre, majd azt  elküldte Perszepoliszba, ahol ünnepélyesen eltemették a sírjába. Majd  emlékművet emeltetett neki, mivel felesége a király lánya volt, II.  Stateira, akivel a legimitását kivánta elérni. Azonban a gyilkos  Besszosz satrapa V. Artaxerxész néven kikiáltotta magát perzsa királynak a megmaradt keleti perzsa területeken. A makedón sereg hamarosan elfogta őt, megkínozták, majd megölték, mert árulónak találták. Ezzel az eseménnyel ténylegesen is megszűnt az Óperzsa Birodalom.  Nagy Sándor K.e. 323 -ban meghalt, birodalma szétesett, majd feleségét  és fiát is nemsokára megölték, így nőiágon is kihalt az  akhaimenida-dinasztia.

Az ókori Egyiptom

A szó szoros értelmében vett Egyiptom a  Nílus első kataraktájától (zuhatagától) a Földközi-tengerig terjedő  területet jelentette, mely Afrika északkeleti részén helyezkedett el (és  helyezkedik el most is) a tengerek és a Szahara sivatagjai által  körbezártan, más civilizációktól elszigetelten. Mezopotámia mellett  Egyiptomban alakult ki a Föld első civilizációja, mivel már az őskor végétől lakott terület volt, ahol Kr.e. 3000 -től jelentős kultúra jött létre.  Egyiptom pontos határait tekintve: Északról a Földközi-tenger, délről a  Nílus zuhatagai (kataraktái), keletről a Sínai-félsziget és a  Vörös-tenger, nyugatról pedig a Szahara határolta.

Egyiptom éghajlata és földrajzi adottságai miatt az élet legfőbb meghatározója a térségben a Nílus volt,  így a vallás, az első közigazgatás, a kultúra, és az első nagyszabású  munkálatok és az ennek nyomán létrejövő első társadalmi modellek is a  hatalmas folyóhoz kötődtek. Az egyiptomiak ugyanis – hasonlóan a  mezopotámiaiakhoz – már az ősidőkben jelentős öntözőrendszereket és  gátakat építettek, mely munkálatok megkívánták az irányítást, a  szervezést, és ellenőrzést. A szerteágazó és bonyolult munka vezetése,  megszervezése nyomán alakult ki az irányító, hivatalnoki és papi réteg.

Mezopotámiával ellentétben, Egyiptomban  nem a folyó szabályozása és az áradás távol tartása volt a cél, hanem  épp ellenkezőleg, az áradás által hozott rendkívül termékeny iszap minél  teljesebb leülepedése érdekében a kiáradt vizet tartották vissza a  földeken. A gátakat és öntözőcsatornákat a települések közösségei hozták  létre, majd az egységes Nílus-völgyi állam kialakulása után a  közmunkások. A Nílus mellett a legnagyobb értéket a kő jelentette: ez  volt a legfőbb építőanyag, és a szerszámok alapanyaga is. A kőeszközök e  területen sokáig használatban maradtak.

Az archaikus kor (Kr.e. 3000-2700)

A Kr.e. 4. évezredben elterjedt  öntözéses földművelés nyomán két állam szerveződött: Felső-Egyiptom a  Nílus felső, és Alsó-Egyiptom a Nílus alsó folyása mentén. A Hérodotosz  által Ménésznek nevezett felső-egyiptomi király 2900  körül, északi riválisait legyőzve egyesítette a két területet és  létrehozta az Egyiptomi Birodalmat, és annak első dinasztiáját.

Ebben a korszakban formálódtak ki az  egyiptomi művészet, a vallás és az írás jellemző vonásai. Később  mindhárom változott, de alapvető jellegzetességeik Egyiptom egész ókori  története során magmaradtak. A legrégibb egyiptomi írás, a hieroglif  írás (a görög elnevezés jelentése: szent véset). Írásjelei, a  hieroglifák – amiket elsősorban kőbe véstek – élethűen ábrázolják az  állatokat, növényeket. Mégsem tisztán képírással van dolgunk, hanem  bonyolult mássalhangzóírással. Hieroglif írással örökítették meg a  későbbiekben is a fontosabb ünnepélyesebb szövegeket.

Egyiptom legnagyobb, minden időkben legnépszerűbb, és leginkább tisztelt istene a napisten, azaz Ré volt,  akit többnyire sólyomfejű emberként, vagy ritkábban szárnyas  napkorongként ábrázoltak. Ré elsősorban a felső régiók, az ég ura volt,  de jelentős befolyást gyakorolt a halottak sorsára is. Éjszakai utazása a  fényt hozta el a halottak birodalmába, akik ezekben a boldog órákban  kikeltek koporsóikból és hozzá fohászkodtak.

Ré

A vallási fejlődés régebbi időszakában a Nap volt a holtak bírája is – s bár később az ítélet kimondása Ozirisz hatáskörébe ment át-, Ré ilyen szerepének emléke is megmaradt. Ré és Ozirisz két  ellentétes oldala az egyiptomi vallásnak, de ennek ellenére egyes papok  megpróbáltak azonosítási lehetőségeket keresni kettejük között. Ozirisz  Egyiptom legősibb istenei közé tartozott, amire némi bizonyíték az a  domborműtöredék mely Dzsószer fáraó (óbirodalom, 3. dinasztia, i.e.2700 )  heliopolisi templomából származik. A rendszerint múmia alakban ábrázolt  Ozirisz a hegyes, két tollal díszitett átef koronát viseli, kezében a  pásztorbot és az ún. korbács.

Az Ozirisz – kultusz

Az ősidőkben Ozirisz uralkodott Egyiptom  felett, nővérével, Ízisszel együtt, aki felesége is volt.Ő terjesztette  el a kúltúrát és a civilizációt, nemcsak egyiptomban, henem más népek  között is. A boldog korszaknak összeesküvés vetett véget, melyet  Ozirisz, rosszindulatú testvére, Tüphón (egyiptomi szövegekben Széth )  szőtt bátyja ellen, akinek trónját meg akarta szerezni.

Ozirisz ezen felül egy alkalommal  részegségében akaratán kívül Nephtüsszel, Tüphón feleségével hált, akit  Ízisznek gondolt.Tüphón (Széth) titokban mértéket vett Oziriszről, és  egy megfelelő méretű pompás ládát csináltatott. Egy lakomán  kijelentette, hogy azé lesz a láda, aki pontosan kitölti, ha  belefekszik.Mikor Oziriszre került a sor, rácsapta a fedelet, és a ládát  a Nílusba vetették.Ízisz megtudta, hogy a ládát a tenger a föníciai  partvidékre, Büblosz városába sodorta. Büblosz partjain egy hangabokor  nőtte körül a koporsót, és a növény csodálatosan megvastagodott törzsét a  város királya palotájába vitette, és oszlopként állíttatta fel.Ízisz  elutazott Bübloszba, beállt dajkának a király udvarába.A királyfit  halhatatlanná akarta tenni, s tűzbe tartotta éjszakánként, de az anya  megleste, és így megfosztotta ettől gyermekét. Ízisz ekkor felfedte  kilétét, elkérte az oszlopot, és Egyiptomba vitte.

Tüphón (Széth) azonban ráakadt a  holttestre, feldarabolta, és szétszórta. Ízisz megkereste a tetem  részeit, és Egyiptom különböző városaiban sírhalmokat emelt férjének. A  piramisszövegek számtalan utalásából megállapítható, hogy a mítosz fő  vonásai -Ozirisz és Széth ellentéte, Ozirisz megölése, Ízisz mint férje  segítője -már sz Óbirodalomban kialakultak. Egyiptomi ábrázolásokból és  szövegekből tudjuk, hogy a mítosz szerint Ozirisz halála után sem  vesztette el nemzőerejét, és felesége ekkor foganta tőle fiát Hóruszt,  akit sok veszély közepette nevelt fel.Hórusz megbosszulta atyja halálát  és elnyerte a királyi méltóságot is. Ozirisz pedig újjáéledt, de  tevékenységét nem a földön folytatta, hanem a túlvilág birodalmának  királya és bírája lett.

Az óbirodalom kora (Kr.e. 2700-2200 )

Ebben a korszakban a fáraónak  despotikus, kizárólagos hatalma volt: istenként tisztelték, az egész  ország felett rendelkezett, s mindenki az ő kegyétől függött. Az  uralkodó a papságra és a hivatalnokokra (írnokok) támaszkodott, a  termelőmunkát a közrendű szabadok végezték. Az Óbirodalom korában a  szerszámok többsége már kő helyett rézből készült. Az uralkodók ekkor kezdtek el piramisokat építeni. A III-IV. dinasztia nagy piramisépítő fáraói: Dzsószer (főépítésze: Imhotep), Sznofru (vagy Sznofrev), Hufu (vagy Khufev, Kheopsz), Hafre (vagy Rakhef, Kephrén).

Ezek a hatalmas gúla alakú kőépítmények a  fáraók síremlékeként szolgáltak, és a fáraó korlátlan hatalmát  jelképezték. Az egyiptomiak hite szerint a halál után a lélek  továbbéléséhez a test fennmaradása is szükséges. Ezért igyekeztek  megóvni az enyészettől a holttestet, s kialakították a mumifikálás  eljárását. A múmiák készítése révén számos tudományos ismeret birtokába  jutottak (pl.: a vérkeringés felismerése.)

Gízai piramisok néven  három piramist értünk: az egyiptomi óbirodalmi Hufu, Hafré és Menkauré  fáraók piramisait. (A három fáraó görögösített nevén – Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz – is ismert.) Maga a teljes piramismező a három nagy piramison kívül  magába foglalja a hozzájuk tartozó halotti templomokat, kisebb  piramisokat – köztük I. Hotepheresz, I. Merititesz és Henutszen  királynék piramisát –, a Nagy Szfinxet, Hafré és Menkauré  völgytemplomait, Hentkauesz királyné sírját, a nemesek masztabáit és  más, a halottkultusszal, illetve az építkezéssel kapcsolatos épületeket.  Gíza a mai egyiptomi főváros, Kairó közvetlen közelében helyezkedik el.

A legnagyobb piramis Hufu (Kheopsz) piramisa az ókori világ Hét Csodájának az egyike. Körülbelül Kr.e. 2530 –ban  épült. Oldalai 230 méter hosszúak, magassága pedig 137 méter (45  emeletes felhőkarcolóval azonos) A piramis felépítményét átlagban 1  köbméteres, 2 tonnás kváderekből építették, összesen körülbelül 2,5  millió köbméter mennyiségben, azaz ötmillió tonnás tömegben. A piramis  örzője a Szfinx, az oroszlán testű emberfejű kőszörny, mely 20 méter  magas, és 72 méter hosszú.

A piramisépítések mellett az óbirodalom  korában zajlott az északi mocsárvilág (a Deltavidék) benépesítése és  lakhatóvá tétele is. Az uralkodók falvakat telepítettek a királyi  birtokokon. Egyedül Sznofru 35 új kolóniát hozott létre itt. Az i. e.  22. században véget ért az Óbirodalom, az egyiptomi állam első fénykora,  kezdetét vette az ún. első átmeneti kor (VII-X. dinasztia), melynek során Egyiptom két részbirodalomra és számos független fejedelemségre esett szét.

A Középbirodalom kora (Kr.e. 2060-1780)

Egyiptom ezen korszakban lépett a  bronzkorba. Felső- és Alsó-Egyiptomot a XI. dinasztia uralkodója, II.  Mentuhotep (vagy Moncevhetep) egyesítette újra az i. e. 21. század  végén, Théba városából kiindulva, az Amon-papságra támaszkodva. A  középbirodalom évszázadaiban a fáraó hatalmát már jelentősen korlátozta a  hivatalnok réteg, de méginkább a papság. A főpapok befolyása és hatalma  kezdte megközelíteni a fáraóét. Egyiptom kormányzóságokra (nomoszok)  oszlott, melyek vezetői szintén jelentős hatalomra és önállóságra tettek  szert. A vezető réteg már nemcsak szolgálati. de saját birtokkal is  rendelkezett.

A társadalom fontos változása volt, hogy megjelentek a kézművesek és kereskedők, akik a tevékenységükkel hatottak a gazdasági életre. Az iparosok számának emelkedésével a városok szerepe is megnőtt.  Gazdasági fejlődés indult meg, amelyet a központi hatalom a dél felé  (Nílus mentén) irányuló területszerzésekre használt fel. Egyiptom  terjeszkedésének fő célja a délen fekvő Núbia volt, az ott található  arany miatt. III. Szenuszert (Sesotris) az első és  második katarakta közötti területeket hódította meg. Egyiptom  észak-keleti határát erődrendszer (királyi fal) védte a betörések ellen,  ugyanakkor III. Sesóstris hadjáratokat vezetett nyugatra a beduinok  ellen, és keletre Palesztina földjére.

A XIII. dinasztia második korszaka, valamint északon az ezzel egyidejűleg uralkodó XV-XVII. dinasztiák uralma a második átmenet kort jelentette (Kr.e. 1785-1580 )

A válságot fokozta a hükszoszok  támadása, akik az i. e. 17. században Kánaán irányából elfoglalták  Egyiptom északi részeit, és magukhoz ragadták a hatalmat. Az elkövetkező  évszázadban uralkodó XV – XVI. dinasztia 20 fáraója a hükszoszok közül  került ki. A hükszoszokkal együtt érkeztek Egyiptomba az 500 évig itt maradó zsidók is, akik később rabszolga sorba süllyedtek. A hükszosz uralomnak Théba  felemelkedése vetett véget, mely város Kr.e. 1600 körül felszabadító  háborút indított a hükszoszok ellen, és visszaszorította őket.

királylisták

Az újbirodalom kora (Kr.e. 1550-1000 )

Egyiptom az Újbirodalom idején érte el legnagyobb kiterjedését, és fénykorát.  A fejlődés és terjeszkedés gazdasági alapjait az újítások teremtették  meg: kialakult az ekés földművelés, és egy gémeskútszerű vízemelő  szerkezet elterjedése lehetővé tette az öntözés fejlesztését. Új  állatfajták honosodtak meg, mint a gyapjat adó juh, és a később szinte  az ország jelképévé váló teve. A ló tenyésztését is megtanulták, de  ebben a korban a lovat harci szekerek elé fogták. Megjelentek a  vaseszközök, Egyiptom a vaskorba lépett. Az égetett tégla alkalmazásával  az építőanyagok köre is bővült.

Az Újbirodalom legismertebb, és  legjelentősebb fáraói közé tartoznak Hatsepszut, III. Thotmesz, Ehnaton,  Tutanhamon és II. Ramszesz.

Hatsepszut (Kr.e. 1479-1458 ) I. Thotmesz lányaként az első jelentős női uralkodó volt Egyitom élén.  Építkezések terén túlszárnyalta a dinasztia korábbi fáraóit; ebben  segítségére volt az is, hogy uralkodása nagy részében béke honolt a  birodalomban. Az ő halotti templomának épült a híres teraszos kiképzésű  Dejr el-Bahari-i templom, mely arányos szépségével az ókori egyiptomi  templomépítészet egyik legszebb épülete. Hatsepszut uralkodása alatt  jelentősebb hadjáratok nem zajlottak, csak néhány núbiai felkelést  kellett leverni. Virágzott a kereskedelem, melynek legékesebb példája a  Dejr el-Bahari-i templomban is megörökített expedíció Puntba, ami  valahol a mai Szomália környékén helyezkedhetett el. Puntból többek közt  arany, fák és tömjén érkeztek. Megnőtt az egzotikus áruk iránti igény, a  magánsírokban elefántcsontot, párducbőröket és élő elefántokat  ábrázoltak.

A fáraónőt mostohafia III. Thotmesz (Kr.e. 1458-1425 ) követte a trónon, aki az egyik legnagyobb hódító fáraó volt; uralkodása  alatt Egyiptom minden addiginál tovább terjeszkedett. Tizenhét  hadjárata során Észak-Szíriától a núbiai negyedik kataraktáig  terjesztette ki birodalma határait.

Legjelentősebb hódítása Szíria volt,  ahol 330 kis városállam Egyiptom ellenes szövetséget hozott létre,  melyet az egyre fenyegetőbb ellenség, Mitanni is támogatott. III.  Thotmesz Kr.e. 1457 –ben a megiddói csatában győzte le a szíriai koalíciót,  így a térség fejedelmek hűséget esküdtek neki és átadták fegyvereiket  és harci kocaijaikat. A hadizsákmány hatalmas volt – a pontos  feljegyzések alapján 894 harci kocsi, 200 páncélzat (köztük Megiddó és  Kádes fejedelméé), több mint 2000 ló és 25 000 más állat.

Ugyancsak nagy jelentőséggel bírt a  Mitanni elleni hadjárat, melyben Thotmesz kocsikon vitette hajóit az  Eufráteszig, melyen átkelve támadta meg az országot.  Az ellenség  azonban kerülte a nyílt összecsapást és inkább eltűrte a pusztítást. Az  egyiptomi seregek bevették Kádest, majd visszavonultak. Mitanni ugyan  nem pusztult el, de hatalma jelentősen megingott, míg Egyiptom ezzel a hadjárattal a térség legerősebb államává vált.  Ez újabb kihívásokat hozott magával. Ekkortól vált az újbirodalmi  Egyiptom valódi birodalommá, amelynek állandó hadsereget kellett  fenntartania és a diplomáciában és hírszerzésben is komoly hálózatott  kellett működtetnie.

Az újbirodalom korának következő nagy uralkodója IV. Amenhotep (Kr.e. 1355-1337 ) kerek 70 évvel III. Thotmesz után lépett trónra. Leginkább átfogó vallási-kulturális reformjáról, az ún. Amarna-reformról ismert,  mely során igyekezett bevezetni Egyiptomban az egyistenhitet, a  napkoronggal fémjelzett Aton kultuszát állítva a központba. Neki  szentelte új fővárosát, Ahet-Atont is. („Aton fényhegye”) illetve  névváltoztatását, melynek során az Ehnaton nevet vette fel. Az Amon  papság hatalmát visszaszorítani akaró fáraó vallási reformja azonban  hamar elbukott, mivel a lakosság nem volt hajlandó áttérni az új  vallásra.

Az Amarna-kor külpolitikáját illetően a  legfontosabb történelmi dokumentumok az ún. Amarna-levelek, amelyeket  Ehnaton palotájától nem messze, a királyi levéltárban találtak meg. A  kb. 350 darab, akkád ékírással írt cseréptöredék legnagyobb része  nyugat-ázsiai uralkodóktól érkezett, akik Ehnaton szövetségesei vagy  vazallusai voltak

IV. Amenhotep alatt került hatalomra a Hettita Birodalomban I. Szuppiluliumasz (Kr.e. 1344-1322 ),  aki megkezdet a Hettita világbirodalom kiépítését, és csapataival már  mélyen be tudott hatolni Szíria területére, melynek északi részeiről  kiszorította Mitannit. A hurriták állama ekkor szétesett, ugyanis keleti  részeit az erőre kapó asszírok, nyugati részét pedig I. Suppiluliumas  kebelezte be. Innentől a Szíria feletti harcban Egyiptom új ellenfele a Hettita Birodalom lett.  Az összecsapások Kádes és Karkemis közt zajlottak. Közben tetézte a  bajokat, hogy Egyiptomban járvány pusztított, és alig pár év leforgása  alatt a királyi család több tagja is végleg eltűnik a színről. Ekkor  halt meg főfelesége, a legendás szépségű Nofertiti, aki  főként gyönyörű mellszobráról híres, mely az egyiptomi portrészobrászat  talán legismertebb alkotása. Végül uralkodása 17. évében Kr.e. 1337  –ben meghalt IV. Amenhotep.

Az új utód Tutanhaton lett, Ehnaton fia,  aki feleségül vette Anheszenpaatont. Az ifjú – kamaszkorú – fáraónak  vissza kellett térnie a régi valláshoz, nevét is Tutanhamonra  változtatta. Tutanhamon (Kr.e. 1335-1325 ) már uralma kezdetén elhagyta  az apja által építtetett fővárost Ahet-Atont, és apja emlékének  megtagadására kényszerült. (Ehnaton emlékének „intézményesített”  üldözése igazán csak később, Horemheb uralkodása alatt kezdődött meg.  Ekkor nevét és családtagjaiét eltüntették, kivakarták a falfeliratokból,  szobrainak arcát pedig összetörték, városát elkezdték lerombolni.)  Történelmi szempontból mérsékelten fontos uralkodó volt. Hírneve  nagyrészt annak köszönhető, hogy sírja, a Királyok völgye 62, amit  1922-ben tártak fel Howard Carter vezetésével, az egyetlen, épségben  megmaradt fáraósír. Fiatal kora miatt Tutanhaton helyett a királyi  család egyik idősebb tagja, Ay (Tije királyné testvére), valamint a  hadsereg vezetője, Horemheb tábornok tartotta kezében a hatalmat.  Horemheb volt a régens, ami többek között azt is jelentette, a fáraó őt  jelölte ki utódjának arra az esetre, ha gyermektelenül hal meg.

Tutanhamon uralkodása alatt Egyiptom  kezdett újra több figyelmet fordított a külügyekre. Horemheb  valószínűleg már az első években harcolt az egyre erősödő hettitákkal. A  hatalmi egyensúlyon azonban nem sikerült változtatnia: Egyiptom  megtartotta ugyan a vazallus Palesztinát és Libanont, sőt elfoglalták  Kádest is, és lázadást szítottak a hettita függőség alatt álló déli  területeken, de a hettiták már a következő évben visszafoglalták  elvesztett területeiket. Núbiában viszont Egyiptomnak sikerült  megerősítenie a hatalmát.[22] Uralkodása utolsó éveiben maga a  fáraó is részt vehetett valamelyik hadjáratban; az is elképzelhető,  hogy egy csatában szerzett sebébe halt bele.

Kr.e. 1325 körül Tutanhamon halálával Egyiptom komoly válságba került. A hatalmat az elhalálozott ifjú uralkodó egyik, majd másik gyámja vett kézbe, így először Ay uralkodott Kr.e. 1325-1321 közt, majd Horemheb Kr.e. 1321-1294 közt. Eközben Tutenhamon özvegye – Anhesenamon – (aki Ehnaton lánya is  volt) gyermektelenül maradt, így felmerült benne a gondolat, hogy  felkéri Suppiluliumast, hogy küldje egyik fiát Egyiptomba és vegye  feleségül. Suppiluliumas végül elfogadta az ajánlatot, és elküldte egyik  fiát Egyiptomba, de a királyfit még megérkezése előtt meggyilkolták  (Valószínűleg valamelyik befolyásos udvari csoport, talán Horemheb állt a  merénylet mögött). A gyilkosság után ugyanis ő maga került  atrónra.  Horemheb elsősorban a belső viszonyok konszolidálásra törekedett, és nem  a hettiták elleni háború felújítására. A háborúk időszaka alatt  hadifoglyok ezrei kerültek Egyiptomba, így elterjedt a rabszolgatartás.  (Ám termelésben betöltött szerepük továbbra sem volt jelentős.)

II. (Nagy) Ramszesz uralkodása (Kr.e. 1279-1213 )

A Ramszesz nevű fáraók uralma (a ramesszida kor) az egyiptomi állam utolsó fényes korszaka volt. II. Ramszesz alatt (Kr.e. 1279-1213 ) érte el a birodalom legnagyobb kiterjedését. (Uralma után, az i. e. 11. századtól kezdve, megkezdődött a hanyatlás kora.)

Ramszesz leghíresebb csatája a hettitákkal vívott kádesi csata, melyre uralkodása ötödik évében került sor (Kr.e. 1296)  II. Muwatallis (Kr.e. 1295-1272 )  hettita király előre értesült az ellene induló hadjáratról, és hatalmas  sereget toborzott, Ramszesz jóval kisebb sereggel indult a hettiták  ellen. A négy hadtestre osztott sereg letáborozott Kádestől délre. Itt  elfogtak két beduint, akik elmondták, hogy a hettiták még mindig kb. 200  kilométerre járnak Kádestől. Ramszesz azonnal elindult, hogy elfoglalja  a várost, nem tudván, hogy a két beduint Muwatallis küldte, hogy  félrevezessék az egyiptomiakat. A hettita sereg valójában a közelben  volt a király öccse, a későbbi III. Hattusilis király parancsnoksága  alatt.

A két napig tartó csatában mindkét fél  nagy veszteségeket szenvedett, mégis mindkét oldal nagy győzelemnek  állítja be; Ramszesz szinte minden templomában nagy gonddal megörökíti  az eseményt, ahol állítása szerint hősiességével egymaga döntötte el a  csata sorsát, míg a hettita feljegyzések szerint az egyiptomiaknak  kellett meghátrálniuk. A hettitáké maradt Kádes, visszafoglalták  Amurrut, és elfoglalták az Egyiptomhoz tartozó Upét, ahol Hattusilis  lett a helytartó. Egyiptom befolyása egyre csökkent a hettiták javára. A hettita harcokat végül béke zárta le Ramszesz uralmának 21. évében.  A békeajánlatot Hattusilis tette meg, a hettitákra ugyanis újabb  veszély leselkedett: az asszírok. A hosszas tárgyalások után  megszületett a békeszerződés – az első, napjainkig fennmaradt  békeszerződés a történelemben –, melyben kötelezték magukat a kölcsönös  segítségnyújtásra, és Ramszesz megígérte, hogy támogatja Hattusilis fiát  abban, hogy apja halála után ő lépjen trónra. A határok tiszteletben  tartásáról nem esett szó, de hallgatólagosan elismerték azokat

Ramszesz nagyszabású építkezéseivel is  igyekezett elérni, hogy neve örökké fennmaradjon. Az általa alapított új  főváros, Per-Ramszesz nem maradt fenn, de halotti templomának, a  Ramesszeumnak romjai, illetve az Abu Szimbel-i két templom napjainkban  is lenyűgözőek. Jelentősen bővíttette a karnaki és luxori templomokat  is, befejeztette apja abüdoszi templomát és gurnai halotti templomát, és  Abüdoszban saját templomot is építtetett. Núbiában Abu Szimbelen kívül  még számos templomot emeltetett. Ramszesz volt Egyiptom utolsó nagy  fáraója; alakja még hosszú időn át például szolgált az utána következő fáraóknak,  akik több dologban is példaképüknek tekintették; a dinasztiáját követő  XX. dinasztiában például a dinasztiaalapító Széthnaht kivételével minden fáraó felvette a Ramszesz nevet;  Széthnaht fia, III. Ramszesz pedig építkezéseivel, uralkodói neveivel,  sőt, gyermekei neveivel is a nagy elődöt utánozta. Számtalan szobrának,  építményének és feliratának köszönhetően neve sosem merült feledésbe,  mint egyes, csak az újkorban újra felfedezett fáraóké, hanem különböző  formákban mindvégig ismert maradt.

A hanyatlás kora (Kr.e. 1200-323)

A hanyatlást megelőző fontos esemény a  Kr.e. 1200 körül következett a tengeri népek támadása volt, mely ugyan  megsemmisítette a rivális Hettita Birodalmat, de fenyegette magát  Egyiptomot is. Azonban III. Ramszesz (Kr.e. 1198-1166 ) az újbirodalom utolsó nagy hatalmú uralkodója meg tudta tőlük védeni országát.

A hanyatlás közvetlenül azzal kezdődött el, hogy XI. Ramszesz (Kr.e. 1101-1070 )  kénytelen volt megosztani hatalmát Herihór Ámon-főpappal (aki Thébát és  egész Felső-Egyiptomot uralta) Herihór Thébában gyakorlatilag átvette a  fáraó szerepkörét anélkül, hogy Ramszeszt elmozdította volna helyéről.  Panehszi núbiai alkirály rovására szerzett egyre nagyobb hatalmat és  egyre több címet; Panehszit száműzte is Thébából. Rivalizálásuk Herihór  utódja alatt polgárháborúvá szélesedett. Ramszesz uralkodása alatt  Egyiptom külpolitikai tekintélye is sokat romlott.

A tengeri népek hadjáratait líbiai és  etióp támadások követték, majd az ország az i.e. 7. századra az asszírok  (Assur-ah-iddina és Assur-bán-apli), majd i. e. 525-től a II.  Kambüszész vezette perzsák, i. e. 332-ben pedig a Nagy Sándor vezette  makedónok uralma alá került. Ekkor Egyiptom csak e birodalmak egyik  tartománya volt.

A hellenisztikus kor (Kr.e. 323-30)

Nagy Sándor I. e. 323-as halálakor  Ptolemaiosz nevű hadvezére volt Egyiptom kormányzója, aki kezdettől  fogva önálló hatalom kiépítésére törekedett. I. e. 305/304 során vette  fel a királyi címet, követve a többi diadokhosz példáját. A Ptolemaidák birodalma történetük során több más területet is magában foglalt (Küréné vidéke,  szíriai-palesztinai területek, hellaszi birtokok, Ciprus), de központjuk  mindvégig Egyiptom, fővárosuk pedig a korabeli világ egyik legnagyobb  városa, Alexandria maradt. A dinasztia első uralkodói (II. Ptolemaiosz  Philadelphosz, III. Ptolemaiosz Euergetész) alatt, azaz nagyjából az i.  e. 3. század során a birodalom minden szempontból a fénykorát élte,  azonban a századforduló után a trónharcok, a lázadások és a Szeleukida  Birodalom támadásai jelentősen meggyengítették a monarchiát, ami  kiszorult Európából és Ázsiából.

Egyiptom mindinkább hajdani kereskedelmi partnere és szövetségese, a Római Köztársaság befolyása alá került.  Az egyre terjeszkedő birodalom állandó piacot jelentett Egyiptomnak, és  segítséget is nyújtott a támadók megfékezéséhez, azonban az i. e. 1.  századra a kiszolgáltatottság egyértelművé vált: XII. Ptolemaiosz  Aulétész (i. e. 80–51) már évekig küzdött azért, hogy Róma országa  bekebelezése helyett elismerje uralmát, de még így is el kellett  fogadnia Küréné és Ciprus provinciává szervezését. A római polgárháborús  időszakban uralkodó utolsó Ptolemaida, VII. Kleopátra előbb Julius  Caesar, majd hadvezére, Marcus Antonius szeretőjeként tudott rövid időre  nagyobb befolyást szerezni, de végül Kr. e. 30-ban Antonius riválisa,  az Augustusként uralkodó Octavianus legyőzte és öngyilkosságba kergette a  két szeretőt.

Római kor

Egyiptom meghódítása a Római Birodalom  számára mind belpolitikai, mind külpolitikai szempontból szükségszerű  volt. Egyiptom biztosította, még szövetségesként, Róma gabonaellátását,  ezzel a városi plebejus réteg féken tartását, azonkívül az utolsó  Földközi-tengeri nagyhatalom volt, amely nem hódolt be Rómának, és  megtörte a Mare Nostrum („A mi tengerünk”) koncepcióját. Meghódítása  után Augustus egy lovagrendű tisztviselőre (praefectus Aegypti) bízta a  fontos tartomány irányítását, és az itt állomásoztatott három legio  parancsnokai (praefecti legionum) is a lovagok közül kerültek ki. A  senatorok beutazását külön engedélyhez kötötték. A ptolemaida flottát a  rómaival egyesítették, és alexandriai classis néven a római  gabonaellátásban játszott továbbra is fontos szerepet.

Egyiptomi lakos legfeljebb a kerületi  sztratégoszságig vihette, de ez is csak abban az esetben történhetett  meg, ha görög volt.Egyiptomiaknak a felsőbb osztályokba emelkedését  gyakorlatilag kizárták azzal, hogy a római polgárság alapfeltételévé  tették az alexandriai polgárság elnyerését (Caracalla császár i. sz.  215-ben az összes egyiptomit kitiltatta Alexandriából). Caracalla i. sz.  212-ben rendeletet hozott (Constitutio Antoniniana), miszerint a  birodalom összes szabad polgárát megilleti a római polgárjog, ennek  kiegészítései szerint azonban az egyiptomiak kimaradtak. A rómaiak a  vallás területén is nehéz helyzetbe hozták Egyiptomot. A templomi  vagyont megnyirbálták, a papi tisztségeket gyakran a legtöbbet ígérő  pályázónak adták el, valamint előny volt, ha a jelölt római polgárjoggal  is rendelkezett.

Rómától való távolsága miatt kevés  császár utazott ide, azonban ők rendbe tetették Egyiptom  infrastruktúráját, templomokat építtettek vagy hozattak rendbe (pl.  Hadrianus császár Karnakban).

készítette: Harmat Árpád Péter

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!


Hozzászólások (1)


Ezt olvastad már?
A Nagy Francia Forradalom és Bonaparte Napóleon

A Nagy Francia Forradalom és Bonaparte Napóleon /készítette: Harmat Árpád...

Close