A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereső
Szint kereső
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Az Öböl-háború (1990/91) és az Iraki háború (2003) története

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
3375
Nyomtasd
Dátum: 2012-04-15 Küldd tovább
  Letöltés

Az Öböl-háború (1990/91) és az Iraki háború (2003) története

készítette: /Harmat Árpád Péter/ http://tortenelemklub.com

 

Előzmények: az  Irak-Iráni háború: Az Öböl-háború előzménye 1979 februárjára  nyúlik vissza, amikor Iránban győzött az iszlám forradalom. Vezetője,  Ruhollah Khomeini (1902-1989) ajatollah (síita jogtudós, eredeti jelentése: az Isten jele) – meghirdetve a forradalom exportját – egyetemes szerepet szánt a síita Iránnak. Ez aggodalommal töltötte el azokat az arab országokat – pl.: Irak, Szaud-Arábia – amelyekben jelentős arányú síita kisebbség élt. A közös   fenyegetettség egy táborba hozta a korábban egymással ellenséges republikánus Irakot és a monarchista, konzervatív iszlamista Szaud-Arábiát: a két ország 1979-ben biztonsági szerződést kötött.

HUSSZE~1

A másik világpolitikai kihatású esemény Afganisztánban történt: 1979 decemberében szovjet csapatok hatoltak be   az országba. Az USA azonnal fenyegetéssel reagált, és Carter elnök kijelentette: ha bármilyen külső erő az Öböl megszerzését tűzné ki célul, az Egyesült Államok nem habozna erőt alkalmazni. Az arab országok   számára tehát 1979-ben úgy tűnt, hogy az Arab-Öböl térségét mind Irán, mind pedig a két nagyhatalom (USA, Szovjetunió) szeretné befolyása alá   vonni.

Az arab világ élére álló iraki elnök, Szaddam Huszein (1937-2006) 1980 februárjában előterjesztett pánarab chartájában azt javasolta, hogy az arabság védelmében folyamodjanak az erő alkalmazásához. A chartát, amelyet a síita, szovjet és amerikai veszély  inspirált, Khomeini – iráni vezető – személye és országa elleni hadüzenetként értékelt. Így az Irak és Irán közt mindennapossá váló határincidensek végül háborúba torkollottak. 1980 szeptember 22-én Irak   megtámadta Iránt.

KZEL-K~1

A kezdeti iraki sikereket iráni ellentámadás követte, majd 1980 őszén a frontok megmerevedtek. Közben a szuperhatalmak érdeke is az lett, hogy a két ország harcoljon  egymással,  de egyik se győzzön. Azonban az elhúzódó háború az  olajpiacon jelentős  ármozgásokat okozott. 1981-ben a barrel (158 l)  árát az OPEC 34 dollárra  emelte, ám 1985 decemberére egy barrel már  csak 15 dollárt ért. Ez már érzékenyen érintette Irakot is, amely arra kényszerült, hogy  támogatóitól kölcsönöket vegyen fel: az egész háború  folyamán a  támogatóitól mintegy 50 milliárd dollárt kapott, nagyobb  részét kicsiny,  de nagyon gazdag déli szomszédjától, Kuvaittól. Irán szintén kimerülőben volt, 1987-ben hiába indított nagyszabású támadást,  célját  nem tudta elérni, ezért elkezdte támogatni – szintén eredmények  nélkül -  az iraki kurdokat.

Később 1987-re az olajár változások miatt megváltozott a két szuperhatalom háborúhoz való viszonyulása, így amerikai nyomásra 1987 júliusában megszületett az ENSZ BT 598. számú határozata, amely a feleket tűzszünetre és az eredeti határvonalra történő visszavonulásra szólította fel. Irak azonnal elfogadta a határozatot. Irán egy évig még habozott, de az iraki offenzíva nyomására 1988 július 18-án ő is így döntött. 1988-ra tehát véget ért a két Közép-keleti ország nyolc éven át tartó hosszadalmas háborúja, ám 1990-re a térségben újabb feszültségforrások keletkeztek.

Iraki csata

 

Kuvait iraki lerohanása

A sikertelen és költséges háború Irakban nagy változásokat eredményezett. Az ország összesen közel félmillió embert vesztett, az anyagi kár meghaladta a 10 milliárd dollárt, a külső adósság a 70 milliárdot. Bagdad kérése – majd követelése – Kuvait, az Egyesült Arab Emirátus és Szaud-Arábia felé az volt, hogy ugyanúgy támogassák az újjáépítésben, mint azt a háborúban tették. Konkrétan: azonnal 10 milliárd dollár segélyt kért és a háború alatt folyósított 30   milliárdos kölcsön elengedését. Ezt Szaddam Huszein a bagdadi arab csúcsértekezleten 1990 május 28-án fogalmazta meg. Ugyancsak itt fejtette ki az Egyesült Államokat végletesen felháborító javaslatát is,  melyben azt kezdeményezte, hogy a kőolajtermelő országok ezentúl mindenkitől függetlenül maguk határozzák meg az olajárakat. Nem arról van tehát szó, hogy az USA nem nézte jó szemmel a kis Kuvait későbbi lerohanását 1990 augusztusában, hanem arról, hogy veszélyes volt számára  az a helyzet, amely a nacionalista Irak megerősödésével járt volna,  mert így az olajárak ellenőrzése részben vagy egészben kicsúszott volna az amerikaiak kezei közül.

Szaddam Huszein hevesen támadta a dúsgazdag kőolaj monarchiát, amiért alig három héttel az Iránnal vívott háború befejezése után (1988 augusztus 8-án) a napi másfél millió   barrelos kitermelését 2,1 millió barrelre növelte. Ezzel tovább nyomta lefelé a már néhány éve amúgy is csökkenő árakat, ami súlyosan érintette Irakot: évi hétmilliárd dollárt veszített. Azzal is megvádolta Kuvaitot, hogy a két ország közötti vitatott területen (Rumajlah) lévő olajmezők kiaknázásával „lopta” tőle a fekete aranyat, s ezzel 2,4  milliárd dollártól fosztotta meg. Azonban Asz-Szabah kuvaiti uralkodó nem volt hajlandó megfizetni a kért összeget, annak csupán töredékét (500 millió dollárt) ajánlott fel, s Szaud-Arábiával együtt a kitermelés csökkentését is elutasította. Szaddam Huszein nyomban döntött Kuvait   lerohanásáról. Ez 1990 augusztus elsejéről másodikára virradó éjszaka,  éjjel 2 órakor meg is történt.

Közel Kelet térkép

A Sivatagi Vihar hadművelet

Augusztus 8-án Szaddám Huszein bejelentette Irak és Kuvait egyesülését. Ugyan az Arab-Liga – Jemen,  Szudán és a PFSZ kivételével – elítélte Irak akcióját, ám Szaddám Huszein a kuvaiti kérdést összekötötte az egész arab világot   foglalkoztató palesztin kérdéssel és megígérte, hogy kivonul az olajsejkségből, ha Izral kivonul a megszállt területekről, Szíria pedig Libanonból. Ezzel óriási népszerűséget szerzett a világ arab lakosságának körében, és az egyszerű arab emberek valóban népeik   vezetőjeként kezdtek rá tekinteni

Ám Kuvait lerohanása egyúttal meg is rémítette az arab világ vezetőit, főleg Szaud-Arábiát, amely joggal   tartott attól, hogy a következő áldozat ő lesz. (Irak, Kuvait és   Szaud-Arábia együttesen a világ kőolajkészletének 40%-ával rendelkezett)  Ezért megengedte, hogy területén az USA katonai bázisokat építsen ki.   Így 1990 decemberében már félmillió amerikai és mintegy 200 ezer más nemzethez tartozó katona állomásozott Szaud-Arábiában. Közben az ENSZ   Biztonsági Tanácsa november 21-én, a 678. számú határozatában ultimátumot intézett Bagdadhoz,  amelyben 1991 január 15-og szabott  határidőt a Kuvaitból történő kivonulásra. Az ENSZ égisze alatt,  valójában amerikai vezetéssel széleskörű nemzetközi koalíció jött létre Irak ellen. Közben 1990  augusztus 12-i csúcsértekezletükön az arab  országok is a nemzetközi  koalícióhoz való csatlakozás mellett döntöttek.

Az ultimátum határidejének leteltével a több százezres koalíció vezetését Norman Schwarzkopf amerikai tábornokra bízták. 1991. január 17-én az amerikai, a brit és szövetséges erők több hullámban támadtak iraki célpontokat, és ezzel kezdetét vette a „Sivatagi Vihar” (Desert Storm) nevű hadművelet. A   háborúk történetének során először vetettek be cirkálórakétákat, amelyeket a Perzsa-öbölben úszó hadihajókról lőttek ki. A világ tájékoztatását tekintve az amerikaiak tanultak a vietnámi háborúból: akkor a sajtó – reális képet adva a frontokról, és a vietnámiak lemészárlásáról – alaposan keresztezte a hadvezetés érdekeit, gyengítette a harci morált, és felháborította a világot is. Így a Sivatagi Vihar hadműveletnél már nem követték el ezt a hibát, és a tényleges harci cselekmények bemutatása helyett a sajtóval csak a vezérkar által jóváhagyott, előre megszerkesztett kommünikéket közöltek, illetve csak lenyűgöző fényeffektusokkal kápráztatták el a világot a rendkívüli tekintélyt kivívó amerikai tévétársaság, a CNN jóvoltából.

Sivatagi vihar

A hadművelet első szakaszában a szövetséges repülők hat hét alatt 116 ezer bevetésen vettek részt, és megközelítőleg 85 ezer tonna bombát dobtak iraki katonai bázisokra, repterekre, hidakra, kormányzati épületekre, erőművekre és kommunikációs központokra. Aledobott bombák közel tíz százaléka lézervezérelt, ún. „intelligens bomba” volt, amelyeket egy másik gépről irányítottak. Válaszul a szövetségesek támadására Irak 1991. január 17-én Scud   rakétákat lőtt ki az izraeli Tel-Avivra és Haifára. Izrael bejelentette   hogy nem tervez válaszcsapást, tökéletesen megbízik a Scudok semlegesítésére gyorsan felállított amerikai Patriot rakéta kilövőkben. Az irakiak összességében 39 Scud rakétát lőttek ki Izraelre, amelyek pár embert megsebesítenek, és csekély kárt okoznak. Ugyanakkor február 25-én egy Scud a Szaúd-Arábiában fekvő dahrani amerikai bázisba  csapódik, és megöl 28 amerikai katonát.

A légitámadások után 1991. február 24-én a szövetségesek egy összehangolt légi, szárazföldi és tengeri támadást indítottak Irak ellen. A szárazföldi offenzívában a francia erők és az amerikai 82. légiszállítású hadosztály a sivatagon át Szamava, az amerikai 101. légiszállítású hadosztály és a 24.  gépesített  hadosztály Nasziríja, majd Baszra irányába indított  támadást. Az  Észak-Kuvaitban és Baszrában védelmi állást felvett  Köztársasági Gárdára  az amerikai VII. hadtest és a brit 1. páncéloshadosztály alakulatai támadtak. A szárazföldi csapatok több  ponton kezdték meg az inváziót a  szaúdi határon, a Bászrát Kuvaittal  összekötő autópályát pedig lezárták, hogy elvágják az iraki hadsereg utánpótlását. A támadásban szaúdi csapatok is részt vettek. A  szövetségesek lebombázták az autópályán menekülő páncélosokat. A  támadásban több ezer ember vesztette életét,  ezért ez a hely a „halál  sztrádájaként” vált ismertté. A visszavonuló  irakiak több száz olajkutat gyújtottak fel. Alig száz órán belül az  iraki hadsereg  tulajdonképpen vereséget szenvedett. Irak február 26-án bejelentette,  hogy kivonja csapatait Kuvaitból, de továbbra sem fogadta el az ENSZ-határozatokat. Jelentések szerint csak a szárazföldi  hadműveletek során 25-30 ezer iraki vesztette életét.

A szövetségesek bevetéseinek  szaporodásával megnőtt a civil áldozatok száma is. A legsúlyosabb   tragédia 1991. február 13-án történt, amikor amerikai gépek lebombáznak egy iraki gyermektápszer üzemet, amelynek rendeltetéséről ellenmondásos hírek érkeznek. Az Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának elnöke,  Colin Powell azt állította, hogy biztosak benne, hogy az üzemben biológiai  fegyvereket állítanak elő. Valójában a lakosok óvóhelyként  használták,  így a bombázások legalább 315 embert öltek meg, köztük 130 gyermeket.  Eközben Huszein továbbfolytatta az iraki és kuvaiti lakosok élőpajzsként  való alkalmazását gyárak és katonai létesítmények körül.

1991. február 27-én idősebb George Bush bejelentette, hogy másnap hajnali 4-től tűzszünetet hirdet. A  szövetségesek addigra már több tízezer iraki katonát ejtettek  foglyul,  akik nagy része éhezett. Amerikai becslések szerint körülbelül  150 ezer  iraki katona dezertált a háború alatt. Az irakiak veszteségét  60 ezer  és 200 ezer közöttire teszik. A szövetségesek 148 katonát  vesztettek az  összecsapásokban, és újabb 145 embert „egyéb körülmények”  között.

a 2 Bush

Ezalatt Dél-Irakban a síiták, északon pedig a kurdok robbantottak ki felkelést. A síitákét kíméletlenül leverte Bagdad. A kurdokéra is ez várt volna, ha az amerikaiak vezette intervenciós erők nem tiltották volna meg az iraki légierőnek a 36. szélességi fok átlépését.

Március 2-án az ENSZ BT elfogadta a tűzszünet feltételeire tett javaslatokat. A határozat előírta, hogy le kell mondania Kuvaitról, be kell számolnia vegyi és biológiai fegyvereiről. Továbbá szabadon kell engednie a külföldi foglyokat, és anyagi és erkölcsi felelősséget kell vállalnia a Kuvait elfoglalásakor okozott károkért. Az iraki vezetők Szaddám Huszein távollétében aláírták   az amerikaiak előtt a tűzszüneti megállapodást a szafwani  támaszponton.

Az iraki háború

Az Öbölháború után Irak gazdasága mélypontra zuhant: a harcok elpusztították az áramtermelő kapacitás 92%-át, az olajfinomítók négyötödét, a vegyipari komplexumokat, a távközlési hálózatot, több mint száz hidat, utakat, vasútvonalakat, áruval teli tehervonatok százait, valamint cement-, alumínium- és   textilüzemeket is. A kár az Arab Pénzügyi Alap becslése szerint elérte a 190 milliárd dollárt.

Az 1991 április 3-án megszületett 687-es számú ENSZ BT határozat tovább rontotta az ország helyzetét, mivel az iraki-kuvaiti határ elismerésén, a kötelező fegyverzetcsökkentésen   (tömegpusztító fegyverek, 150 km-nél nagyobb hatótávolságú rakéták   megsemmisítése) és az okozott károk kötelező megtérítésén túl embargót  rendelt el Irak ellen, minden katonailag felhasználható  eszközre, anyagra.

 

Az embargó miatt tulajdonképpen csak gyógyszer és élelmiszer volt szállítható az országba. A 90-es évek  közepére Irakban  szociális válság alakult ki: 1994-re több mint  600%-kal emelkedtek az árak, óriási lett a munkanélküliség, és a lakosság egy része az éhezés  szélére került. Ám a növekvő nyomor dacára  és a várakozásokkal ellentétben Szaddám Huszein népszerűsége és  belpolitikai ereje továbbra sem csökkent. A világ azonban mégsem nézte tétlenül Irak teljes  összeomlását, és 1996-ban életbe lépett az „olajat élelemért” program,  amelynek keretében Irak bizonyos értékű olajat exportálhatott, de a fekete aranyért csak az ENSZ által engedélyezett  élelmiszereket  vásárolhatta meg.

Az Irak elleni újabb háborúhoz vezető politikai „vihar” az Öbölháborút lezáró ENSZ határozat fegyverzetcsökkentési részének ellenőrzése körüli vitákkal indult el. Ugyanis már 1991-től megkezdődött Irak fegyverzetellenőrzése, vagyis a 687-es számú határozatban rögzített tömegpusztító, nukleáris, vegyi, és   biológiai fegyverek leszerelésének, és megsemmisítésének ellenőrzése.  Ám az UNSCOM (United Nations Special Commission, azaz az ENSZ iraki fegyverzet-ellenőrzést végző szerve) már 1991-ben olyan megállapításra jutott, hogy Irak nagymennyiségű kémiai fegyverrel rendelkezik, jóval többel, mint amennyit bevallott. Sőt az ENSZ fegyverzetellenőrök megbizonyosodtak arról is, hogy Irak egészen közel áll az atomfegyver kifejlesztéséhez. (Állítólag 15 ezer ember dolgozott a program   keretében)

Már a 90-es évek közepétől állandó viszály forrása volt, hogy az iraki vezetés bizonyos épületekbe (pl.  elnöki paloták) nem engedte be a fegyverzetellenőröket, sőt 1998 őszén ki is utasította azokat. A 90-es évek végétől az USA vezető köreiben egyes politikusok mind gyakrabban kezdték hangoztatni, hogy Irakkal   szemben újra fel kellene lépnie – akár fegyveresen is – az Egyesült   Államoknak.

Mindezek után következett 2001  szeptember 11-e,  amikor muszlim terroristák az Al-Kaida megbízásából  lerombolták  New-Yorkban a Világkereskedelmi Központ ikertornyait, és  körülbelül 3 ezer amerikai halálát okozták.

WTC elleni támadás

Az esemény a muszlim világ  ellen fordította az USA közvéleményét, és az ország vezetésében is  fölénybe  kerültek az Afganisztán és Irak elleni keményebb fellépést  sürgető,  úgynevezett „háborús párti” politikusok. Az afganisztáni  tálibok elleni  katonai fellépés után a további katonai aktivizmust  pártolók (pl.  Donald Rumsfeld védelmi miniszter és helyettese Paul  Wolfowitz) úgy vélték, az iraki beavatkozáshoz nem szükséges bizonyítékot szerezni  arról, hogy Bagdadnak bármi köze lett volna a szeptember 11-i  terrormerénylethez. A Szaddam-rezsim elpusztításának  szükségességét  egyebek mellett azzal indokolták, hogy a bagdadi diktátor vegyi és  biológiai fegyverekkel rendelkezik, sőt minden nappal közelebb  kerül  nukleáris fegyverei kifejlesztéséhez. Mindezek tetejébe –  hangoztatták –  Szaddám közvetlenül is támogatja a terroristákat, segíti  kiképzésüket.

Az új amerikai katonapolitikai elképzeléseket a West Point-i katonai akadémián mondott 2002 júniusi avatóbeszédében maga Bush formálta doktrínává, amikor kijelentette:  Amerika nem engedi, hogy kihívás érje katonai hatalmát, és fönntartja  magának a jogot, hogy első csapást mérjen azokra az országokra, amelyek tömegpusztító fegyverekkel fenyegetik a világ békéjét. Irakkal kapcsolatban tehát 2001 után a határozottabb, a háborút elkerülhetetlennek tartó álláspont kerekedett felül. Azonban a Szaddám elleni hadművelet megindításának indoklását nehezítette, hogy a CIA –nek szívós munkával sem sikerült bizonyítékot szereznie arra, hogy Iraknak bármilyen köze lett volna Oszama Bin Ladenhez vagy a szeptember 11-i   terrortámadás előkészítéséhez.

Az amerikai hadvezetés és diplomácia számára jelentős gondot jelentett az is, hogy európai szövetségeseik (főként Franciaország) nem osztották Irakkal kapcsolatos vélekedéseiket, és azt hangoztatták: ha Szaddám Huszein valahogyan atom- vagy biológiai, illetve vegyi fegyverekhez is jutna, azokat semmiképp sem   játszaná át terroristáknak, hanem magának megtartva csupán az USA –ra és   Izraelre próbálna velük politikai nyomást gyakorolni.

Az USA álláspontja azonban fokozatosan mégis elfogadottá vált a világ tőkés államaiban, és az ENSZ BT 2002 november elején kiadta a 1441-es számú határozatát, mely az amerikai „háborús párt” akarata szerint ultimátumszerűen előírta Irak számára, hogy 30 napon belül nyilatkozzon tömegpusztító fegyverprogramjáról, engedje vissza az ENSZ fegyverzetellenőreit, és azokat minden korlátozás nélkül engedje be összes épületkomplexumába. Ám az ultimátumban előírt 30 nap leteltével Hans Blix a fegyverzetellenőrök vezetője arról  számolt  be, hogy Irak továbbra sem működött együtt teljes mértékben az  ENSZ  ellenőreivel.

 

 

Az Irak elleni invázió

Bár az Irak elleni katonai támadásról voltaképp sosem született engedélyező BT határozat, mégis létrejött egy   koalíció az invázióban résztvevő országokból. Körülbelül 100 000 katona és tengerészgyalogos amerikából, 26 000 Nagy-Britanniából, kisebb csapatok több másik országból állomásoztattak csapatokat Kuvaitban a háború megkezdéséhez. Északi frontot is akartak nyitni, de Törökország visszautasította területeinek átadását ilyen célokra. A legtöbb ország   csak az invázió után küldött csapatokat Irakba.

Ezeket az erőket nevezzük a „hajlandók koalíciójának” (Coalition of the Willing),  melynek Magyarország  is tagja lett. Az iraki haderő létszámát csak  becsülni lehet. Körülbelül 389 000 rosszul felszerelt katona (350 000  gyalogos, 2000  haditengerész, 20 000 légierős, 17 000 légvédelemi),  Fedayeen Saddam  hadserege 44 000 fő és 650 000 tartalékos. Az iraki  légierő és  haditengerészet gyakorlatilag nem játszott szerepet a  háborúban.

Irak lerohanása 2003. március 20-án  kezdődött, a hadművelet neve „Operation Iraqi Freedom”  (angolul: Irak Szabadságáért Hadművelet) volt. Az Egyesült Államok hadereje az északi kurd lázadókkal összefogva, nemzetközi koalíciós erők támogatásával támadott. Ezt tekintjük a 2003-as iraki háború   kezdetének.

A szövetségesek összehasonlíthatatlan informatikai és tűzfölénnyel rendelkeztek, és a levegőből is akadálytalanul vadásztak az irakiakra. A pokoli körülmények és a harc reménytelensége ellenére – a vártakkal ellentétben – Irak védői nem dobálták el fegyvereiket. Már az első csata helyszínén meglepetés várta a   szövetséges csapatokat: az iraki olajkikötőt, Umm Kaszrt nem lehetett sokáig tartani, mégis napokba tellett, amíg az utolsó szívós  ellenállási  fészket is felszámolták. Naszírijában és Nedzsefben is  napokig tartó szívós ellenállás volt a jellemző. Sokan joggal tették fel a kérdést: mi  lesz ezek után a fővárosban, és hol van a híres  köztársasági gárda,  Szaddám elit egysége? Az első hetek kínos  meglepetéseit azonban a szövetségesekkel gyorsan elfeledtette az a  megkönnyebbülés, amelyet Bagdad villámgyors eleste – s ezzel voltaképp  megmenekülése – okozott. A  Köztársasági Gárda ahelyett, hogy elbarikádozta volna magát a  fővárosban, a nagyszámú civil lakosságot  kitéve a házról-házra folyó  ostromnak és a légitámadásoknak,  fegyverzetével együtt „elpárolgott”,  ahogyan Szaddám Huszein és legközelebbi hozzátartozói, hívei is.

A volt iraki elnököt 2003 decemberében, az invázió megkezdése után 9 hónappal, szülővárosa Tikrit közelében lévő tanyai lakóépület pincéjében fogták el. (Egy oldalfalba nyíló  lyukban  bújkált)

A CNN jelentése szerint Szaddámot az elfogása után a bagdadi repülőtérre vitték, s ott szembesítették korábban elfogott egykori iraki vezetőkkel, hogy azok azonosítsák őt. Az ideiglenes iraki kormányzótanács soros elnöke azt közölte, hogy egy elvégzett DNS-teszt igazolja, hogy valóban Szaddámot fogták el.

Saddam elfogásakor

Az iraki bíróság 2006 novemberében ítélte akasztás általi halálra Szaddám Huszeint az 1982-es, 148 halálos áldozatot  követelő dudzsaili mészárlás miatt.  (Az irak-iráni háború alatt, 1982-ben a Bagdadtól 80 km-re északra fekvő síitta településen 148 lakost végeztek ki megtorlásul egy Szaddám elleni merényletkísérlet miatt.) A volt iraki diktátort 2006.  december 30-án, közép-európai idő szerint hajnal 4 óra körül akasztották  fel.  Beszámolók szerint a Koránt vitte magával. A kivégzésről készült felvétel szerint – és több szemtanú állítása szerint is – a volt iraki elnök ellenezte csuklya felhelyezését az akasztáshoz, közvetlenül a halála előtt nyugodt volt, iszlám imát mondott, amikor kinyílt alatta a csapóajtó.

Saddam kivégzése

Az invázió 2003 végére nagyrészt végretért, ám 2004 -ben a lázadás egyre szervezettebbé vált, leginkább a már említett szunnita háromszög területén. A háromszög magában  foglalja  Bagdadot, és az iraki nép 35%-át. A lázadók csak gerilla módszerekkel tudtak kárt okozni, többek között öngyilkos  bombamerényletekkel, út  menti bombákkal, házilagos  robbanószerkezetekkel, gránátvetőkkel. Ezen kívül megpróbálták  tönkretenni az elektromos, víz és olajszállítási  infrastruktúrát.

 

Obama

 

2006-ra semmit nem csökkent a bombatámadások száma, sokszor azért támadtak, hogy gátolják a hatalomra segített új iraki kormány működését. Az ellenállóknak sikerült  civilekeis fogságba ejteniük, főleg újságírókat és munkásokat.  Napjainkban a koalíciós erők megpróbálják fenntartani az új kormányt,  hogy megerősödve önállóan is hatalmon tudjon maradni, ám mindmáig ez  nem sikerült. Bár Barack Obama új amerikai elnök hatalomra kerülésekor  arra tett ígéretet,  hogy ki fogja vonni az amerikai csapatokat, ám Irak  még most is anarchikus és megosztott ország, mely nem tudni mit fog kezdeni új  önállóságával.

Az iraki háború hivatalos vége 2011 december 13-án jött el, amikor Barack Obama amerikai elnök a Fehér Ház Ovális Irodájából közvetített beszédében bejelentette: az amerikai csapatok harci küldetése Irakban véget ért!

Ma este bejelentem, hogy az amerikai harci küldetés Irakban véget ért.  Az Iraki Szabadság Hadművelet befejeződött, és most már az iraki népé a  fő felelősség az országa biztonságáért.”

Az iraki háború 8,5 évének számadatai: A hosszú háborúban összesen 1,5 millió amerikai fordult meg. A háború csúcspontján, 2007-ben 170 ezer amerikai katona állomásozott egyidejűleg a közel-keleti országban. (Az utolsó évben, 2011-ben alig 50 ezren maradtak.) Az áldozatok száma amerikai részről: 4487 halott, iraki részről 100 ezer áldozat. Az Egyesült Államok több mint 800 milliárd dollárt költött a katonai akciókra a 8,5 esztendő alatt! Összehasonlításképp: a vietnámi háborúban – az amerikai részvétel 13 éve alatt (1960-1973) összesen 58 253 amerikai esett el, és egyszerre, egyidejűleg a legtöbb ott állomásozó katona (1969-ben) 543 ezer fő volt!

Harmat Árpád Péter

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Az ókori kelet nagy birodalmainak története

Az ókori kelet nagy birodalmainak története /készítette: Harmat Árpád Péter/...

Close